Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

ka írta és kérdezte, hogy igaz-e? Te mit tudsz, mert én nem tudok róla semmit?) Na, és még hátra van Lucy, de ővele oly ritkán találkozom, s tudja isten, talán ő se értené meg, vagy lehet, hogy ő a legjobban. Dehát mi is az tulajdonképpen, amiért ezt a litániát írom? Tudod, édes kis barátom, magam sem tudom, hiszen éppen ez a baj. Az az egész, hogy nem bírok dolgozni, nem érdekel semmi, nem köt le semmi. Egy nagyon érdekes és elég szép regényt olvasok most, Wassermanntól : Renate Fuchs. Tegnap délután, mikor már nem volt nyugtom itthon (t. i. most spanyol-szünet van, ez rossz, bár ha olyan hangulatban lennék, sokat tanulhatnék ezalatt; nem mentem haza, nem volt kedvem, pedig esetleg jót tett volna), kimentem evvel a regénnyel a Népligetbe, és képzeld, még azt se bírtam olvasni. Nekem kellene mindig valami ösztönzőgép, akkor nagyszerűen tudnék tanulni. Pali tegnapelőtt azt mondta, hogy fel fogja kérdezni a szanszkrit nyelvtant s habár aztán elmaradt, mert neki más ügyei voltak, mégis ennek köszönhetem, hogy bevágtam a declinatiókat és már jól mennek. Most a conjugatiót kellene tanulnom, de alig vagyok képes ráfigyelni. Mondd, Lőrincke, mikor szerelmes voltál, tudtál dolgozni, tudtál odafigyelni jól? Talán szerelmes vagyok, az a baj! Megijedsz? „Talán"; igazad van, hogy félek a szerelemtől és sose merem biztosra mondani, hogy ez az, vagy nem. Tudod miért van ez? Mert még eddig mindig éreztem (egy kivétellel, amit sosem tagadok le, a tavaly nyárit), hogy nem lesz tartós, hogy csak éppen felmelegedés, mert kell valaki, mikor az ember egyedül van, és mindig érzem, hogy nekem valami más kell, hogy mi, azt nem tudom, de érzem mindig, hogy ez nem elég. És most is érzem mindezt. Sőt, látod, még azt is látom (minden hiúság nélkül mondva), hogy több vagyok, mint az a fiú. És mégis . . . Hiszen hány férfi szeretett már nálánál sokkal, sokkal alacsonyabb rendű lányt! Megfordítva miért különös? Talán azért, hogy oly kevés a valamire való lány, hogy az mindjárt találhat magához való és méltó férfit? Ne hidd. Semmi se nehezebb, mint találni valakit. Különösen, ha keresi is az ember. Én is azért nem találok, mert keresek: hominem quero. Te azt mondhatnád erre, hogy nem nézek jól szét s elengedem menni, mikor valaki ilyen van mellettem. Ne hidd. Látok én; látom magam is. Mindenkiben van valami, amiért nem vagyok képes állandóan, egyformán szeretni. Különösen a komikus vonás tűnik fel mindjárt s akkor már vége mindennek. Vagy ha gyerekességet látok. Mert akkor legfeljebb csak olyan anyás szeretet jöhet létre. Tudja az ördög, valami ilyen okai vannak, hogy én olyan állhatatlan vagyok. Hogy miért írom neked mindezeket? Valakinek el kell mondani és te olyan jó barátom vagy! Azt a fiút, akiről szó van, nem ismered, én is csak nemrégen ismerem. És megvallom neked, nem tudok másra gondol-