Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

SZABÓ LŐRINC LEVÉLTÖREDÉKE DIENES KATÓNAK Debrecen, 1917. november 14. Tudod, hogy szerettelek és szeretlek .. . Nagyon szét van dúlva a lelkem, de rád mindig remegve és imádva gondoltam, mint istenére a hindu. Te nem szeretsz; — jól van. Nem akarok ugyan emberfölötti pózokat vágni, hogy ez nem fáj, úgyis látszanék, hogy nem igaz. De jól van így is : eddig se volt édesebb az életem ! Hogy most mi lesz veled, nem sejtem. Ágnessel beszéltünk egyetmást róla. Az igaz, hogy te még most gyenge vagy; (én is az vagyok, de az másféle gyengeség: én még soha sem nyertem valami igazi sikert, gyengeségem inkább bizalmatlanság az Élettel szemben.) De azt komoly szívvel kérem (ugye kérhetem?), hogy légy barátom. Sokszor kértem már. Ha esetleg valamikor szükség lesz egy segítő baráti kézre, fogadd el az enyémet, nem olyan gyenge, mint gondolják. — Ha rólad van szó, megkísérlem a lehetetlent is. —Vagy elbukom, mint sohsem. * * * Még az éjjel le nem hunytam szememet. Éjfélig gyönyörű légvárakat építettem, éjfél után lerombolgattam őket. Most már háromnegyed hat, nagyon kimerült vagyok, de valami ismeretlen komolyság szállt szívembe. Kint ólmos az ég; és bent a szívemben bánt ez a nyugodtság. Jobb volna a fájdalom. Félek; Félek a jövőtől.