Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)
JEGYZETEK
pókban együtt mozgatta őket, át kellett hogy alakuljon. A barátság megmaradt, mégis a személyes kapcsolatok rendszere átrendeződött. Ezt Kardos Pál érezte meg elsőként már 1921-ben, aki a Szabó Lőrinchez irogatott krónikás leveleinek egyikében ennek az átrendeződésnek a válságos pillanatában küld lírai hangvételű beszámolót (1921. szeptember 5.): „Kedves Lőrinc! Na végre most már itt ülök a gépnél és írhatok. Nincs időm írni, kedves barátom, még sohse voltam olyan munkás ember, mint mostanában. Tanítok. 5—6 tanítványom és mindegyiknek ki kell adnom a maga porcióját minden áldott nap. De nem ez a baj, hanem az, hogy mind közeli vizsgákra készülnek és egyik sem biztos anyag, én pedig, mint kezdő magántanár oly bolondul lelkiismeretes vagyok, hogy folyton aggasztom magamat miattuk. Ha el tudnám érni, hogy óra után ne gondaljak rájuk — de így nagyon kínos és idegesítő a dolog. Ehol van ni, még téged is evvel kínozlak, ahelyett, hogy örülnék, hogy most nyugodtan beszélhetünk egymással. Kedves Lőrincem, én most nagyon egyedül vagyok és sakkal többet kellene veled beszélnem. Milyen jó, hogy itt van Mandel Pali, akihez semmi egyéb nem fűz, csak az hogy szeretjük egymást. És látod, ez minden. Lelki rokonság, hasonló ízlés, politikai megegyezés, intelligencia és megértés. Mindez milyen üresség, felületesség. Mindez nem egyéb csak társalgási téma, barátom csak az, akit minden ok nélkül csak egyszerűen szeretek, mert jól esik szeretnem. Látod, én azt hittem, hogy Béber is barátom és szerettem is őt, de ő nem szeretett engem, csak beszélgetni szeretett velem, mert elég okas vagyok és mert nem volt mással, kivel beszélgetnie. Ez így van, különben nem tudott volna így itt hagyni, mihelyst más társaságra akadt, egy pár újságíróra, akik szintén intelligensek és akikkel szintén csak társalogni szeret és jó, zamatos destruktív hangon elpolitizálgatni. Ne hidd, hogy ez nekem fáj; nem; csak nagyon unalmas, hogy így egyedül vagyok. De én ezektől függetlenül most is szeretem őt, mert én könnyen és nagyon tudok szeretni, és az már igen is fáj nekem, hogy ő 1500 rongyos koronáért egész éjet kínlódik egy hülye kurzus-lapnál, és hogy miközben jó és tisztességes meggyőződése ellen cselekszik, egyre kopik és romlik amúgy sem keményfából faragott karaktere, hogy undorítóan labilis erkölcsű újságírók között egyre gyorsabban süllyed a teljes ideál-nélküliségbe. És meg is fogom próbálni visszafordítani őt, hogy jöjjön vissza közénk becsületes, szürke filozopternek és legyen belőle ember. Mert én szeretem őt, ha ő nem is szeret engem. De Mandel Pali szeret is engem és ez olyan jó, biztos, nyugodt és meleg dolog, és őt, ha kijön a patikából, mindig fölkereshetem, hogy elmondjak neki mindent, mert ő biztosan szívesen hallgatja. És látod, neked is ezért mondom most el mindezt, mert tégedet leginkább szeretlek és azt hiszem, hogy ezt te is tudod, és ezért örömmel el fogod olvasni ezt a nyúlós levelet. De azt ne hidd, hogy én azért szeretlek, mert költő vagy és mert már gimnazista korodban tudtam, hogy nagy leszel, ez nekem nagyon mellékes. Kimondhatatlanul büszke vagyak ugyan sikereidre, de csakis, csupán azért szeretlek, mert barátom vagy és azt hiszem te is azért vagy barátom, mert szeretlek Ez ugyan egy nagy együgyűség, és már le is írtam most vagy hatszor, de úgy képzeld, hogy most sötét éjszaka van és összebújva sétálunk a fasorban vagy az erdőn, vagy vacsora előtt 26-odszor kísérlek vissza az Egymalom utcán. Valójában most negyed 11 múlt 5 perccel és most már le kell mennem az irodából, mert odalenn lefeküsznek, de majd lenn a szobámban folytatom." És így tovább. Ezzel zárultak az „érlelő diákévek", — következett a felnőttkor a maga újabb feladataival és megpróbáltatásaival.
