Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)
SZABAD VERSEK
ÉLET ZENÉJÉT, RITMUSOK ÉLETÉT! Zenét, zenét akarok, Testvérem! A tenger élet ritmusát, eleven véred piros ütemét! Nem versek csinált muzsikáját, szabályosan billegő jambusokat, utált émelygést, tengeri betegséget: élet zenéjét, ritmusok életét! Tán hangszereket is, zsúfolt termek vonagló hintázását, hol szédül a szív és szédül az agy és elismerő taps lesz a részeg bűvöletből ; vagy nyílt terraszokon hajlongó cigányzenét, míg alattunk zúgva nyargal a városi villanyos; tán hangversenyeket, Wagner pergőtüzeit, csattogó cintányárokat és katonabandát is, — de még inkább a magányos holdfényben úszó romantikus hegedűszót: életet! életet! Vagy erdei lombsusogást, virágok hangtalan orgiáit, juhnyájak záporozó topogását, méhdöngést, falusi verandán lármás verebek és rigók reggeli kardalát: életet! életet! Mézes dobolást, mit a porhanyó barázda szivén ver a tavaszi permeteg, fehér hajnalkák égnek forduló pici trombitáit, tücsökcirpelést, hangtalan tündéri zenét, rétek zenéjét: millió láthatatlan hangszer egybefonódó, örvénylő, kusza, ringató, puha, harmatos, álmos, napsugaras selyem muzsikáját; vagy szirtről-szirtre ugráló patakok ezüstmoraját, beszélgető éjszakai csillagokat, távol harangszót és kocsizörgést, fenyvesi gerle búgó szerelmét, hazatérő vagy induló kanász egyhangú tülkölését : életet! életet! Vagy habzó fellegek elsuhogását, hullámok anda ütemét, amint fáradhatatlanul kergetik egymást, az Idő parttalan partjai felé, lemerülő és felbukó evezők dalát; vagy az útrakész hajó háromszoros üdvriadását, amikor csenget és orrát a vízbe merítve megindítja sustorgó lapátjait; vagy vidéki állomáson az alagútból előugró gyorsvonat elnyújtott diadalfüttyét, amely surranva szalad a sinek fölött, mint a kilőtt nyíl, — de életet! életet! életet! És ha beteg vagy, szomorú, vagy dühös és megbántottak: torkodban a bor bugyborgó dalait;