Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

SZABAD VERSEK

Az aranyborjú csak bőgött, bőgött, és vele bőgtek a kövér ezredéves boncok is, — és amikor a föld kicsordult bele hullákkal verte agyon a gyilkolni veszett hiénákat és amikor már égő lokomotívok hurráztak át a vonagló éjszakán: ők még mindig nem akarták elhinni, hogy a Kártyavár összeomlott. A FEGYENC Örömtelen ágyakon hányódva, keserűvé érett mámorok émelygésével ajkamon komoran róttam én is a kört a vak udvar kövein. Halk bánatok ópiumlehellete altatta szemeimet és kezeim könyörögve nyúltak ki az üres éjszakába ; de tegnap pokoli induló lett a láncosörömpölés és szomjas kardok nőttek ki sebeimből: ereimben az istenek iszonyú zokogása vonaglott és szivemre csurgott az angyalok vére: — Óh, szétfeszíteni a fekete falakat ! Kitörni ! Fény ! Fény!! Fény!!! Sikoltozó gyönyörök ! Szűz testek máglyái ! Mennyei vitorlák! Amerika ! MESE Hangod drága edényéből még ma is sírva szürcsölöm szavaid italát, meggyilkolt szavaidat, melyeket zsongó idegeimbe temettem... Mert ma is enyém vagy, ép úgy, mint három évvel ezelőtt, mikor a kora-őszi lugasban elaludtál s a vadszöllő kék bogyóival hajigálva váratlanul felriasztottalak. Hogy megijjedtél! — de rögtön utána édes csengőket csilingelt szád friss kacagása, oly hosszan és csattogva, hogy anyuska is kijött a nagy szobából és ijjedten kérdezte: Mi baj, gyerekek? Egész szivünkig bizsergett a napfény s a napfényben a szerelem; a szerelmes napfény boldog kerteket lobbantott szivünkbe,