Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)
A FORRADALMAK ALATT ÉS UTÁN
hosszú idő múltával számbaveszem, nem hallgathatom el: annak a lázas sürgölődésnek, amellyel a zsibbadtság, a tunyaság, az elesettség közepette, újakra törő ifjú társaimat a megszólalás lehetőségének megteremtésére sarkalltam, egyik buzdítója, ihletője volt ez a nagyon szép és nagyon okos leány, akiről tudtam, hogy engem szerelemmel szeret, s akiről úgy éreztem, hogy barátaimat baráti szívvel fogja szeretni. * * * A csendőrök vasúton Szolnokra szállítottak, s átadtak az ottani katonai különítménynek. Közben azonban sikerült híradást juttatnom Debrecenbe, apámhoz, aki Béber Lacival nyomban felkerekedett, hogy kimentsenek a fehérterroristák karmaiból. Szolnokon minden követ megmozgattak, minden összeköttetést igénybe vettek, s végül sikerült annyit elérniök, hogy ha Budapestről néhány számottévő személyiségtől igazolásokat hoznak forradalom alatti „hazafias" magatartásomról, akkor kiengednek a börtönből, és Budapesten helyeznek rendőri felügyelet alá. Ez óriási eredmény volt, s gyakorlatilag az életemet jelenthette. Apám és Béber Laci tehát Budapestre sietett, s Laci tájékoztatása szerint felkeresték azokat az ismerőseimet, barátaimat, akik baloldaliak voltak, s a kommün bukása után átbillentek a jobboldalra. Ezeknek legtöbbje lelkiismeret-engesztelésnek tekintette, hogy segítsen rajtam. Kitűnő igazoló levelet adott például Schöplin Aladár, akkor már a Szózat című fajvédő lap szerkesztője, Rozványi Vilmos költő, aki a Nemzeti Űjság vagy az Üj Nemzedék keresztény-nemzeti hasábjaira mentette bőrét, s még jónéhányan, akik való életük megnyugtatására szívesen foglalták írásba az életemet mentő valótlanságokat. KzsnapZójában Szabó Lőrinc március 20-án riadtan jegyezte be, hogy Pestre érkezett debreceni fiúk hírt hoztak letartóztatásomról. Hozzáteszi, hogy „megpróbáltam érdekében tenni valamit", de tervét alighanem csak három nap múlva igyekezett megvalósítani — eredménytelenül. Mint a március 23-i naplójegyzet mutatja, Melich János professzort kereste fel, aki állítólag jóakaratúlag emlékezett vissza rám, de arra nem, hogy én előtte ellenforradalmi nyilatkozatot tettem volna. Lőrinc legazembérezi a mentésemre nem vállalkozó Melich professzort, nekem pedig mentegetnem kell őt. Ugyanis én a jeles szlavista előadásait soha nem hallgattam, nem is emlékszem rá, hogy ismertem volna, s fogalmam sincs róla, miért fordult Lőrinc éppen hozzá. így azt sem értem, miképpen emlékezett volna jó vagy rossz akarattal vissza szerény személyemre.