Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

A FORRADALMAK ALATT ÉS UTÁN

kóczi úti diákzugolyomból egy posztókereskedő Irányi utcai otthonának egyik komfortos szobájába költöztem, amely az egyetem Múzeum körúti épületéhez való közelsége miatt találkozó-központtá vált. Béber úgyszólván naponta megfordult nálam, Lőrinc is elég gyakran, néha Gál Laci és mások. Én is eljártam a Bécsbe távozott Gráfék Lőrinc őrizetében maradt Podmaniczky utcai lakásába, ilyenkor mindig kortyintottam egy-két pohárral a diák-lakó rendelkezésére hagyott remek borokból. Húsvéti vakációra néhányan hazarándultunk Debrecenbe, családi látogatás és némi elemózsia-tartalék beszerzése céljából. Lőrinc Pesten maradt, nyilván hivatali elfoglaltsága fogta itt. Debreceni utunk, sajnos, balul ütött ki. Otthonlétünk második-harmadik napján kitört az ellenforradalmárok által feluszított rendőrök lázadása, s híre terjedt, hogy a királyi román intervenciós csapatok a város határában állnak. Akik tartottunk az ellenforradalmi megszállástól, összepakoltunk, s mivel a Nagyállomáson már nem lehetett külön engedély nélkül vonatra szállni, jóval az állomáson kívül megállítottuk a zsúfolt szerelvényt — az utolsót, amely Budapest felé indult —-, felkapaszkodtunk fékezőfülkébe, vonattetőre, s kalandos utazás után körülbelül akkor jutottunk el a fővárosba, amikor április 23-án az intervenciósok bevonultak Debrecenbe. Megérkezésünk után Béberrel azonnal LőrinChez siettünk. Viharos élményeink közvetlen hatásához mérve, beszámolónk nem kavarta fel a várt indulattal. Mintha bölcsebben, legalább is reálisabban gondolkodott volna, mint mi, rezignáltán nyugtatgatott bennünket, anélkül, hogy biztatott volna, csupán hozzátartozóinak sorsa aggasztotta. Az akkori katonaviselt tizenkilencévesek atlagáról kár lenne illúziókat táplálni. Nagyrészüket megcsapta a háború borzalma, béke- és változásvágyat, az uralkodó renddel szemben ellenérzést, ellenállást keltett bennük. Néhányan, mint magam is, a gimnáziumi környezeten kívül egy fiók Galilei-körben, a titkos Fraternitas-Szövetségben némi társadalompolitikai ismeretre is szert tettem, de mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy a zajló eseményeket valóságos összefüggéseiben érzékeljük, felismerjük. Ki-ki alkata szerint lázongott, zavargott, türelmetlenkedett vagy egyszerűen csak megpróbálta túlélni a következendőket. A napi penzumokat elvégezni, lehetőleg mindennap enni, győzködni a megtorpanókkal, leálcázni a kétkulacsosokat, szembeszállni a buj tógátokkal — ez volt a mi kis egyetemi közösségünk maximális teljesítménye. A tettek dicsősége kévésünknek adatott meg. Lőrinc azok közé tartozott, akik legrövidebb ideig heveskedtek, leghamarabb meghiggadtak. Kezdeti buzgalma ellankadt, mintha másféle gondok, más gondolatok foglalkoz-