Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

hetséges osztály irányította akkor az önképzőkört, a Juhász Gézáéké, s alighanem ott hallottuk először az Ady Endre nevét. A Csokonaiét már jól ismertük, hiszen novembr 17-én nekünk is helyünk volt a díszterem karzatán, szemben velünk még negyven érctorkú diák, a Kollégium büszkesége, a Kántus idézte Tihanynak riadó leányát. Szellemi hatásokban, ingerekben rendkívül gazdag és rendkívül anarchikus volt a mi diákkorunk —, Lőrinc maga látta így negyven év múlva. Ezeket a hatásokat és ingereket kápráztatóan zúdította ránk a Kollégiumi Anyakönyvtár, ahová negyedikes korunkban — akkor már a Péterfia utcai új iskolapalotába kerülve át — korán beszoktunk. Alsósok voltunk még, külön engedély kellett hozzá, de jeles tanulók lévén, ezt könnyen megszereztük. Délutánjainkat az idő tájt késő estig az olvasóterem zümmögő gázlámpái alatt töltöttük, itt hajolt Szabó Lőrinc napról napra a könyvek halmaza fölé. Anarchikus volt a hatás, mert senki sem irányított bennünket. A mai értelemben vett tájékoztató szolgálatot a könyvtárak akkor még hírből sem ismerték, nemhogy olvasótervet tudtak volna nekünk adni. Különben is a Kollégiumi Könyvtár — mentségére legyen mondva — elsősorban tudományos könyvtár volt, az olvasóinak zöme pontosan tudta, mit és hol keressen. Mi is tudtuk, hogy mit kutatunk : a tudást. De arról, hogy miként találjuk meg, fogalmunk sem volt. Károly bácsi, a könyvtár altisztje vett aztán pártfogásába bennünket; Kiss Károly, pompás fejű, páratlan memóriájú magyar paraszt, akit Oláh Gábor is megrajzolt a Szegény magyarokban. Ő tanított meg a katalógus titkaira, hordta nekünk a könyveket, ajánlott és lebeszélt. De arra még Károly bácsi is csóválta a fejét, amikor Lőrinc egyszer Adyt kért tőle. Nem esztétikai, hanem etikai aggályai voltak, személyesen ismerte a költőt. Azért, ha morogva is, kiadta az Űj verseket —, s ez a nap aztán döntően megszabta a mi további életünk irányát. Akkor már háború volt, 1914 Ősze. Ötödikesek lettünk; akik továbbtanultunk, egy osztályba kerültünk össze. Nyugtalan, korán érett, mindenekelőtt azonban nem közönséges tehetségű volt ez az ötvenegynéhány fiúból és két lányból álló kis közösség. Lőrincen kívül még egy igen jelentős súlyú költő kerül majd ki belőle, nemzetközi hírnevű fizikus, akadémikus biológus, műfordító, kritikus, színigazgató, két zeneszerző is, kiváló orvosok és mérnökök, a legfelső bíróság tagjai, gazdasági és igazgatási vezetők. Még bosnyák osztálytársunk, Tatarevics Salih is Szarajevó tiszti főorvosa lett. Éppen egyharmada nyugszik immár ennek az osztálynak, ki a Monte Perlón, mások szétszórva a régi határok között. A Tücsökzenében megénekelt Monosses Ödön, szép szál székely fiú ment el közülünk elsőnek : még 14 őszén elvitte a háborús tífuszjárvány.