Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI VERSEK

sága nem zárja ki a túlfeszültséget; és nincs élesebb fulánk, mint a Végtelené ! Mily gyönyör pillantásunkat az ég és a tenger végtelenségébe meríteni! Magány, Csönd; — az égbolt csudálatos derűje; egy kis vitorla, mely a horizonton reszket, s amely kicsinysége és elhagyatottsága által gyógyíthatatlan lényem jelképe; a hullámverés egyhangú dallama; — mindezek általam gondolkoznak, vagy én gondolkozom általuk (mert az álmodozások nagyságában az én hamar eltűnik!), gondolkoznak, mondom, de zenével és színekkel, csalárdság nélkül, szillogizmusok és dedukciók nélkül. Mindegy, hogy vajon e gondolatok belőlük vagy belőlem születtek-e, — de nemsokára elkábítanak. A gyönyör teljessége beteggé tesz és valódi fájdalmat kelt föl. Túlfeszűlt idegeim már csak élesen és fájdalmasan remegnek. És most megdöbbent az ég mélysége; ragyogása elrémít. A tenger érzéketlensége, a szín mozdulatlansága fellázít. . . Ah, hát örökké csak szenvedni kell, vagy futni a Szép elől? Természet, te kegyetlen boszorkány, te folyton diadalmas ellenfél, bocsáss, bocsáss el! Ne kísértsd vágyaimat és büszkeségemet! A szépség kutatása párharc, melyben a művész panaszosan kiált fel, mielőtt legyőzetnék. — 1917. július 29. ÁHÍTAT Immár az ég tetőrül remegve száll az est, a lélek sírni kezd s a fény alkonnyá szőkúl; szelid színekkel fest az alkony; az ég kék tavain túl a hold andalogni indul s csipkés ezüstöt sző a parton; elcsittúlnak a harcok —; s szent balkonján az űrnek rózsafellegek ülnek, szelíden, mint kis angyalarcok. 1917. augusztus 10.