Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI VERSEK

Derengő éjfél —: ez a te órád óh lélek, szabadon repülhetsz a némaságba. messze a könyvektől, messze a művészetektől az eltöltött nap és az elvégzett munka után, magasra emelkedvén, hallgatva, bámulva, gondolkozva, — körötted, amiket legjobban szerettél: az Éj, az Alvás, a Halál és a Csillagok. 1917. június 30. PLAIN-AIR (Katónak — cserébe) Korai fűszálon csillogva ezüstben játszik még a harmat, s kit az Éj karja már nem altat: aranyhaját omolni bontja a Hajnal, a didergő tündér. Bús Éj, borzongás, merre tűntél? Az égre fényrácsát mintázza a nap ; amint szökell a sugár s karcsú sávokkal fest ecsetje: a szín lobog szikrázva rajta mint rózsaszínű női keblen vert aranycsipke drága rojtja (E fénynek csak lelkem kietlen!) Csicsergve száll az első fecske, kacag a fény, a hang, az illat, aludni tér a hajnalcsillag; friss meggyfa ágát szél hintázza piros szemét kacagva rázza és víg kacajjal általcsenget üvegfalán a zsongó csendnek; mily édesen zeng a levél, — vagy lombok közt bujkál a szél? — Ó minden, minden óh be boldog, a zöld mező, a kéklő ormok — ó nyári reggel, buja táj