Mácza János: A mai Európa művészete (1926) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1978)

Irodalmi és művészeti irányzatok

kalmas arra, hogy akár csak egy kis csoportnak is állandó „világnézetévé" váljék. Másrészt már csak azért sem maradhatott sokáig fenn, mert volt benne két olyan eleven mozzanat, amely akadálya volt a további fejlődésnek. Az egyik mozzanat ez a jelszó: „Le a művészettel]" (az egészszel). A másik: a szatirikus hajlam a valóság negatív értelmezésére, vagyis az az óhaj, hogy a mű a gúny segítségével „ölje a burzsujt, a kövér haspókot". Az előbbi mozzanat a haptizmusba torkollott, az utóbbi Georg Grosz művészi stílusának egészséges fejlődésébe. Georg Grosz a dadaista mozgalom kezdetétől a dadaisták soraiban küzdött. De művészete természetéből következően sohasem volt par excellence dadaista; csak azért csatlakozott a dadaistákhoz, mert az új csoportban a harc szervezetét látta. Miközben azonban harcba szállt — előbb az imperializmus minden megnyilvánulása, a császár és banditái ellen, majd az egész burzsoá társadalom ellen, hamarosan rájött, hogy a dadaisták teljesen negatív álláspontja semmire sem jó. Keresni kezdte a kivezető utat — és megtalálta a proletariátus forradalmában. Ekkor ráeszmélt arra is, hogy a dadaisták tendenciája teljesen ellenforradalmi, mert nemcsak a burzsoá társadalom arcába köpnek, hanem mindenre. Mert saját egyéniségükön kívül semmi mást nem ismernek el. Mert csak szórakoznak a mókákkal és végül is eljutnak a szó legrosszabb értelmében vett l'art pour l'art-hoz. Grosz „mókája" ellenben mindig komoly volt, mindig meghatározott társadalmi jelentést hordozott és meghatározott társadalmi célt szolgált. A dadaisták jobbra mentek, Grosz pedig balra, az agit-művészet, a karikaturisztikus realizmus plakátstílusa felé. Ma úgy beszélnek róla, mint a nyugati proletariátus legjelentékenyebb képzőművészéről. Hogy mennyire tehetséges, hogy milyen nagy a jelentősége a forradalmi propagandában, erről beszélnünk sem kell. De meg kell említenünk itt néhány objektív tényt. Georg Grosz, akinek munkáit joggal tekinti magáénak a forradalmi proletariátus, nem a proletariátus és a proletárforradalom művésze. Ez paradoxonnak hat, de a valóságban csak a társadalmi fejlődés és a művész pszichikuma közt feszülő belső ellentmondásokat fejezi ki. Nevezetesen: ha szemügyre vesszük a nyugati és elsősorban a német forradalmi mozgalom fejlődését, azt látjuk, hogy benne a negatív mozzanatok markánsabban fejeződnek ki, mint a pozitívak,