Mácza János: A mai Európa művészete (1926) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1978)

Irodalmi és művészeti irányzatok

rel Capek, az ellentétes oldalon, az emelkedő forradalmi irodalomban, a csúcsponton egy egészen fiatal költő, Seifert áll. Költészete széles áradású, hatalmas erejű. Költeményei lángolnak, izzanak, mint a máglya. Egyszerű, mint a proletár nézete és gondolata, naiv, mint a gyermek. És ebben a naivitásban, ebben az egyszerűségben rejlik ereje. Le mer írni olyan mondatokat, amelyek más költőnél visszataszítók volnának. Nála pedig természetesek, ahogy természetes az, hogy az egyszerű proletár nem használja a marxizmus tudományos terminusait. Le meri írni például: „egyszer én is úr leszek", és ez a mondat itt egyáltalán nem viszszataszító: a tömeglélektan egyszerűségével fejezi ki a képzetlen munkástömegek általános törekvését. Kitárt karokkal állok. Próféta vagyok, ki az utat mutatja, és a szegényeknek a dicső holnapot hirdeti. Bölcs vagyok, ki tanácsol a reménytelenségben, kezében virág, mely sohasem hervad. Vagyok, ki a forradalomban az első lövést ejti, de vagyok az is, ki elsőnek esik el és elsőnek hajol le, hogy sebesülteket kötözzön ... A legalázatosabb dal. Ford. Mácza János* így jelöli ki helyét a forradalomban, a költő helyét, „a tömegek költőjének" a helyét. Igen, nem oldódott fel maradéktalanul, nem szakadt el egyéniségétől. Lírikus a szó teljes értelmében, de a forradalom lírikusa. Ezért költészetében az individualizmus egyáltalán nem unalmas — az egyén és a forradalom egyszerű viszonyát fejezi ki. S ez nem metafizikus és nem elméleti — eleven, reális. Formái köznapiak — ezért áll oly közel Seifert a proletariátus szívéhez. Idézzük egyik legjobb költeményének (A szegény) utolsó sorait: Ö igen, hiszen én is szívesebben venném, ha többem lenne, de én okos szegény vagyok: mert a csillagok pályáját járom, és hiszek a Kommunista Kiáltványban, • Legelső megjelenése: Kassai Munkás 1922. február 2.; 27. sz. 2. 1. (A fordító nevének feltüntetése nélkül.)