Mácza János: A mai Európa művészete (1926) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1978)

Művészeti és irodalmi iskolák

kai. Ez a vegyes eredet annak a következménye, hogy a társadalom lelki állapota általában nem tud lépést tartani az élet anyagi (gazdasági, technikai-termelési) oldalának fejlődésével, s különösen messze elmarad a kapitalista termelés fejlődésének gyors üteme mögött. Ebben a történelmi folyamat belső ellentmondásainak egyszerű törvényszerűsége fejeződik ki. Minél élesebbek ezek az ellentmondások, annál súlyosabb a társadalom ideológiai állapotának válsága, s annál kaotikusabb az adott világszemlélet. Éppen a világszemléletnek (vagyis a világszemlélet belső kölcsönös viszonyainak) ez a káosza és e káosz okozói, az utóbbi húsz év kapitalista társadalmának belső ellentmondásai tükröződnek vissza a „forradalmi"' ifjúság irodalmában és művészetében. Az irodalom és a művészet valamennyi új iskolája és mozgalma kétségbeesett sikoly, s azt a vágyat fejezi ki, hogy kitörjenek a káoszból, helyreállítsák a benső egyensúlyt. Ez a magyarázata e művészet és irodalom lázadó jellegének, amelyet e lázadás képviselői „forradalminak" neveztek el. A benső egyensúly helyreállítására, a káoszból való kijutásra azonban csak két lehetőség volt: vagy megismerik mindezeknek az ellentmondásoknak az okait, feltárják a történelmi materializmus módszerével a társadalmi osztályok érdekellentétét, és materialistává, marxista forradalmárrá válnak; vagy pedig elismerik, hogy reális megoldások „nincsenek", s elmenekülnek a valóság elől, hogy a filozófia kész formái segítségével, illetve e kész formák valamilyen szintézise révén megteremtsék maguknak az „abszolút realitást" és a világ legyőzéséhez szükséges „mágikus erőt". A szóban forgó képzőművészeknek, irodalmároknak, ideológusoknak — osztályérdekeik meghatározottsága folytán — a második útra kellett lépniük. Nem „folyamodtak" a miszticizmushoz és az abszolút elvek kereséséhez, hanem a valóságtól és a reális megoldás lehetőségeitől elmenekülve egyszerűen elmélyítették és felnövesztették magukban a nyárspolgári individualizmus misztikus, metafizikai elemeit, vagy legalábbis megteremtették e világszemlélet és a kor néhány reális jelenségére vonatkozó elvont fogalom szintézisét. Például a futurizmus eredeti eszményképe az automobil és az aeroplán, a „gépesztétáké" a rotációs gép, a mozdony és a többi komplikált gép, a konstruktivistáké pedig az óriás-hidak, a gigantikus épületek stb. Mi történt azonban ezekkel a valóságos tárgyakkal? Nem csupán eszménnyé, hanem elvont „eszmévé" is váltak. Olyan jelentőséggel ruházták fel őket, mintha a gondolat, amelyet megteste-