Mácza János: A mai Európa művészete (1926) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1978)
Irodalmi és művészeti irányzatok
lődésének előttünk levő utolsó szakasza a formai lehetőségek legnagyobb gazdagságát hozza majd magával. Az új tervezőművésznek az a feladata, hogy kísérleteiben tanulmányozza ezeket a lehetőségeket, hogy ezáltal hasznos dolgozója legyen az emberiség új, legnagyobb korszakának. Ebben az esetben a konstruktivizmus mint tudományos kísérleti módszer merőben más, sokkal komolyabb jelentőségre tesz szert, mint azoknak a művészeknek a „konstruktivizmusa", akik „a gépek tökéletesítésével és szépítésével" foglalkoznak. 10. A weimari Bauhaus Most, amikor a német aktivizmus mint mozgalom teljesen felbomlott, amikor az Aktion csoport átment a politika területére, az expresszionizmus és a dadaizmus már a múltba tűnt, Németországban a művészet területén csak egyetlen jelentékeny szervezet maradt. Ez a szervezet, a weimari Bauhaus, Németországban a művészkommuna első kísérlete. A kommuna az 1918-as forradalom után alakult meglehetősen hivatalos úton. Thüringia baloldali szociáldemokrata kormánya a fiatal képzőművészek egy csoportjának ajándékozta az egykori művészeti akadémiát, hogy ott műtermeket, művésztelepet létesítsen. (Pénzt azonban semmit sem kaptak.) Így azután a Bauhausban megtelepedett művészek — akár akarták, akár nem — kénytelenek voltak kollektíven megszervezni ügyeiket, mintegy az „önálló elszámolás" alapján. A kommuna tagjai egyrészt azért, hogy fenntartsák a Bauhaust, másrészt hogy valamiképpen biztosítsák megélhetésüket, különféle termelő műhelyeket rendeztek be. A szervezet művészeti alapelve abban foglalható össze, hogy életközeli, reális, hasznos művészetre törekedett. A művészet nem valami titokzatos dolog, vallották, amelyhez csak vallásos áhítattal lehet közeledni, a művészet próza, termelés, mesterség. A művésznek ezért meg kell ragadnia az élet minden területét, hogy a társadalommal együtt reális, szükséges tárgyakat teremtsen. Most már csak az a kérdés, ki mit tart szükségesnek. E kérdés miatt lángolt fel a belső harc a Bauhausban. Hiszen kétségtelen például, hogy Kandinszkij, a festészeti műterem vezetője azt vallja, hogy az ő tárgyiatlan, expresszionista képei szintén szükséges tárgyak. A műhely fiatal tagjai ezzel szemben úgy vélték, hogy mindenfajta táblakép („Staffeleibilder"), köztük az expresszionista képek is fölöslegesek, nincs létjogosultságuk. Szerintük a festészet egyetlen életképes formája a freskó. De nemcsak a festészetben volt ez a helyzet.