Kabdebó Lóránt szerk.: 50 éves a Korunk. 1976. máj. 20–21–i ülésszak (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1977)

A KORUNK IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETSZEMLÉLETE - Vadas József: A kor képzőművészete a Korunkban

tekintés hiányosabb, de az erővonalak világosan kitapinthatók.

11 Cikk méltatja a szovjet fotóművészetet, Le Corbusier Moszkvában felépült Centroszojuzát, Diego Rivera festészetét, miközben nyílt kritikát kap a fasizmus művészete. A proletár kultúra internacionalista értelmezése azonban nem szorította háttérbe a nemzeti feladatok felismerését. Dési Huber szerint a mai festészetnek át kell mentenie az egészséges tradíciókat. „Piktúránk magyar, de polgárian magyar művészet. Sem a magyar paraszt, sem a magyar munkás élete, gondolat-, érzés-világa nem ölt testet benne" — idézi 1933-ban Kállai Ernőt. Azt bizonyítandó, hogy a mai festőknek a magyar paraszt és a magyar munkás életét, gondolat- és érzelemvilágát is meg kell örökíteniük. A Korunk kétfrontos harcot folytatott, amikor felismerte a magyar festészet tradícióinak polgári jellegét, másrészt szembeszállt a harmincas évek magyarkodást is vegyítő őstehetség-kultuszával. „Nemzeti művészet fejlődése parasztművészetből ugyancsak képtelenség. Példa rá a magyar iparművészet tulipánromantikás korszerűtlensége" — vallja 1930-ban Brogyányi Kálmán A parasztművészet kérdése című cikkében.Hasonlóképpen foglalt állást Veres Péter is. Azzal a különbséggel, hogy a jelenség társadalmi okát is feltárta. Melyik a valódi parasztkultúra? című 1936-os cikkéből idézek: „Az, hogy a lakásaikat népművészeti tárgyakkal, szőttesekkel, cserepekkel, képekkel, csecsebecsékkel rakják teli, ép' olyan lelkiismeret-altató pótlék ma a soviniszta uraknak-polgároknak, mint voltak hajdan a vallásos kegyszerek, képek és amulettek." Tehát nem népművészeti, hanem népi kultúrára van szükség. Ezért állt ki 1937-ben Dési Huber a pályatárs Nagy István mellett, aki sohasem volt a proletariátus festője. De a szenvedő és nyomorgó embert, az elesett paraszt életét mutatta fel, hiszen „ő a társadalom földalatti tájait kereste fel, s a mélyből, sötétből a földet túró nép portól, mocsoktól, kíntól, szenvedéstől eltorzult arcát hozta föl. . ." A vitában — ha a képzőművészeti publikációkat nézem — a végső szót Kállai Ernő mondta ki Művészet és magyarság című 1939-es cikkében. Óva intett a népiesség felszínes értelmezésétől. A demokratikus kultúrát — vallja — nem lehet összekeverni a népieskedő iparművészettel, sem a vállveregető, mulattató parasztkomédiázással. „Valahányszor a magyar józanságot felülről hangoztatják és dicsérik, mindig az lappang a bokor mögött, hogy az új távlatok felé lendülő, jogos társadalmi és szellemi nyugtalanságot szép szóval, szolid ralim.: A centrosoyus — 1929; Antal János: Diego Rivera — 1929; —a —a: Az olasz futurizmus mai szakasza — 1934; Marinetti „Naturalista-futurista" kiáltványa — 1935; Mándy Teréz: A kultúra a harmadik birodalomban — 1935.