Kabdebó Lóránt szerk.: 50 éves a Korunk. 1976. máj. 20–21–i ülésszak (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1977)

A KORUNK IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETSZEMLÉLETE - Zoltai Dénes: A Korunk művészetszemlélete

tartalma rejtettebben jelentkezik: áttételesen, vagy apologetikusan, amikor is önmagát szándékosan elleplezi. Ezért vonja a szerző kétségbe a pusztán osztályszempontú, ideológiai besoroláson alapuló kritika elégséges voltát. Ami a jelent illeti, van forradalmár író, állítja, aki nem proletár, vagy más szóval: nem a Gaál által is emlegetett „tiszta osztályvonal" reprezentánsa. A kritika felelősségét éppen ez a tény növeli meg: segíthet ott, ahol a művész világszemlélete az osztálykonfliktusokban gazdag valóság feltárása során korlátokba ütközik. Ém a következő szám már replikát hoz A kritika kritikájához címmel. Az ellenérv jellegzetesen balos, de az akkori mozgalomban éppen nem egyedülálló radikalizmussal tagadja, hogy „1931-ben, a világválság kiéleződésének korszakában más, mint forradalmi írás is esztétikailag hatásos, szuggesztív, meggyőző, tehát jó lehessen. A forradalmiság igazi ereje egyenes arányban áll esztétikailag hatásos voltával." A következő hozzászóló, egyébként Kodolányi János, ezek után nem ok nélkül teheti szóvá „a baloldaliságot, mint a marxista kritika gyermekbetegségét". Igaz, az ő cikke hamarost messze kanyarodik a téma elméleti vonatkozásaitól, s Gergely Sándor hozzászólásával a vita végképp ellaposodik, személyeskedő örvényekbe fullad. De az eszmecsere hozadéka mégsem kevés: tudatosította a tartalom—forma—viszony további vizsgálatot igénylő bonyolultságát. A megoldás felé az utat ezúttal előbb tapogatta ki a kritikai gyakorlat, mint az esztétikai elmélet. Magának Gaál Gábornak is meg kellett vívnia a gondolati harcot a „tiszta osztályvonal" „tartalomcentrikus" értelmezésével. Csak egyetlen példára utalnék: Nagy Istvánhoz fűződő — levelezésükben és a kitűnő erdélyi munkásíró önéletrajzi emlékezéseiben egyként tükröződő — viszonyára. A Korunk 1932 decemberi számában Gaál feltétlen pozitívumnak mondja, hogy az „erős kötésű, naturalista vázlatokkal" jelentkező író a munkásélet köznapi élményeiből indul ki, s olykor már a sajtóriportázs eszközeivel él, mint a „tiszta osztályvonal" számos más képviselője. Ez eddig a „tényirodalom" apológiájának hat. De Gaál tudja, mert kritikusként tapasztalta, azt is, hogy a szociális nyomor mint téma megrekedhet a pusztán leíró jellegű naturalizmusban. Nagy István csak azáltal vált úttörőjévé egy par excellence kelet-középeurópai munkásregénynek, hogy megtanult komponálni: „értelemmel lát el egy fejetetejére került világot. Idők jele, hogy ezzel a teljességgel beszél." Teljességgel beszélni — ugyan mit jelentsen ez? A Korunk következő számában már olvasható egy informatív cikk a német baloldali irodalom nevezetes vitájáról, amely Ottwalt Denn sie wissen, was sie tun című regénye körül 1932-ben, a Die Linkskurvé-ban