Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

II. A Munka szerkesztője - Vas István: A kassáki öntés

tem, időközben megolvadt, a kassáki szabad vers most már megszaporodott szavú magyarázattal, érthetően, csöndesen, de megbízható léptekkel poroszkált sima útján. Az is igaz, hogy Kassák maga, daccal, hűséggel, sőt bizonyos években hősiességgel, mindvégig avantgardistának vallotta magát, és ezért a közvéleménynek és a kritikának az a felületesebb része, mely szívesebben ítél nyilatkozatokból, mint művekből, és inkább abból, amit a művek hirdetnek, mintsem abból, amit tartalmaznak, izgága futuristának vélte Kassákot, még azokban az években is, amikor tartalomban is, formában is a legkevesebb meglepetéssel szolgáló költőkhöz tartozott. De azért a változás eléggé feltűnő volt. Halász Gábor abban a tanulmányában, amely talán első tudomásulvétele annak, hogy Kassák bevonult az irodalomtörténetbe, meghiggadt őszről beszélt, megeredt nyelvű beszédről, a zápor utáni táj csapzott nyugalmát idéző idillről, szomorúságba enyhült lázadásról, világos értelmű sorokról, „amelyekbe csak néha-néha csap az egykori szenvedély kísértéseként egy értelmetlen, csak hangulatos hasonlat". Szegi Pál pedig, aki valaha ugyancsak Kassák-tanítvány volt, így összegezte az átalakulást: „A kor legmerészebb kísérletezője ő volt. De ma már a higgadt biztosság révébe érkezett." És hozzátette: „gyöngéd üdeség bukolikus párája lebeg szavai felett" — de ezt már alighanem kicsit rosszmájúan. Ha igen, úgy benne volt, sajnos, mindannyiunk malíciája, hajdani Kassák-tanítványoké. Mert — ne szégyelljük magunkat nyomozás közben - mi Kassáknak ezt a lehiggadását meglehetős kárörömmel néztük. Ami annál igazságtalanabb volt részünkről, minthogy azt se néztük volna sokkal jobb indulatú mosollyal, ha ragaszkodik egy idejét múlt stílus zörgő külsőségeihez. Mindenesetre az a Kassák, akit én szerettem és fontosnak tartottam, a Mesteremberek, a Máglyák énekelnek és a dadaista versek költője volt. Persze, az avantgardizmust minden elsodró áramlat nélkül is abba kell hagyni valamikor: az öreg avantgardista épp olyan önellentmondás, mint az akadémikus avantgardista vagy a kormánypárti avantgardista. Igaz, Kassák akkor még semmiképpen sem volt öregnek mondható, de a lehiggadásra Magyarországon volt alapos oka, nem is egy: hogy ezek között a győztes, új áramlat kihatása is szerepelt, ezt akkor se merném állítani, ha nem félnék Kassák jogos felháborodásától; habár Radnóti még népiességet is említ új korszakával kapcsolatban - igaz, bibliai népiességet. Radnóti ezt a tanulmányt, a legszebbet Kassák klasszicizálódott költészetéről, akkor írta, mikor már elindult a maga, egyáltalában nem lehiggadt, ellenkezőleg, izgalmas és magas szenvedélyű klasszicizmusának távolról sem sima, hanem „meredek útján". •