Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)
I. A Ma élén - Komlós Aladár: Kassák Lajos és a démona
zött és mosott és súrolt és futott, ,,hóna alatt egy könyvállvánnyal", terjesztette Kassák lapjait. Előfizetőket gyűjtött, házalt a kiadványokkal, este pedig furcsa üveghangján verseket mondott, mint egy egzotikus vallás papnője. Tökéletes feleség volt, tökéletes társa a fiatal Kassáknak. De a második feleségnek is tisztelet jár. Ha Simon Jolán méltó társa, segítője, múzsája és gondviselője volt a nyomorogva küzdő fiatal költőnek, a második feleség ugyancsak nehéz feladatot vállalt az öregedő Kassák oldalán. A verseivel, lapjaival, főképp az Egy ember életével végre elismert Kassáknak még mindig volt ellentábora. Egy időben hétszáz forint nyűg- vagy kegy?-díjat kapott havonta, s ha nincs Békásmegyeren nemzeti ajándékként kapott kis háza, akkor talán fedél sincs a fejük fölött. Klára letette a matematikai tanári vizsgát, bejárt Békásmegyerről naponta a Kertész utcába, általános iskolába tanítani. Éveken át. És szaladgált, tárgyalt, rábeszélt, instanciázott, míg végre elérte, hogy Kassák képeiből kiállítást rendezzenek Budapesten. Nem előkelő helyen, csak a Rákóczi út harmincban, de a lépcsők majd leszakadtak a kiállításra tóduló tömeg alatt. Én, bár mindig tisztelettel és érdeklődéssel figyeltem kísérleteit, kezdettől vívóállásban voltam vele szemben. Kassák jó debatter volt, belső biztonsággal, talpraesetten, pregnánsan kiélezett mondatokban védte igazát, s nem sértődött meg bírálataimon. „Harcos békülékeny seggel, mint régen", dedikálta nekem egyik verseskönyvét. Valóban békülékenyen vívta a harcot, nem mintha haragudni nem tudó szelid ember lett volna, hanem mert érezte, hogy kételyeim ellenére érzem irodalomtörténeti jelentőségét, s azért vitázok vele anynyit, mert izgat, amit csinál, fontosnak tartom és tisztában akarok lenni vele. Hogyne tiszteltem volna hittérítői komolyságát, hogyne csodáltam volna szilárd tartását, szálfaegyenességét, mely meg sem rezzent az értetlen röhögések viharában. Messziről garabonciásnak tetszhetett, de igazában több volt benne a prédikátorból, mint a bohémból. Mindig egész kas rajzott körülötte, akár a Simplon kávéházban ült, akár az éjszakai Körúton járt —, de inkább hívek dongták körül, mint barátok. Voltaképp mindig magányos maradt. A mi kapcsolatunkat is inkább a kölcsönös becsülés jellemezte, mint a bizalmas vallomások melege. Jellemző, hogy 1945-ig (mikor a háború utáni egymásratalálások öröme divatba hozta a tegeződést), emlékezetem szerint senkivel sem tegeződött, még legbensőbb híveivel, Gáspár Endrével és Németh Andorral sem, s a Simon Jolántól kapott „Kasi" megszólítás volt a legtöbb, ami vele szemben járta. Sosem volt adóssága, de mecénása sem. Soha senki sem látta kapatosan, nem dalolt, nem mondott vicceket. A magányos horgászást szerette. Anyagiakban soha semmi bohém lazaságot nem engedett meg magának. Sovány jövedelme ellenére soha senkit nem kért meg könyve megvásárlására. Ez a kemény fából faragott ember művésziekben csodálatosan fogékony volt. A költészet, a festészet, a zene minden új kísérletére értőn rezonált.