Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

Előszó helyett

kritika próbáját. De végigolvasva e gyűjteményt, meglepetéssel állapithatjuk meg, hogy a sok személyes megnyilatkozás eredője mégis szilárd, a különböző előjelű elfogultságok, egyes esetekben a Kassákot ért méltánytalanságokat tévesen általánosító túlzások és a tárgyiasabb szemlélődés elv egy üléséből, esetenként megütközéséből éppen az a rajzolat tűnik elénk, amelyet már a tudomány is megkísérelt felvázolni, csak talán ezúttal líraiéban, egy más műfajban történt meg ez a kísérlet. Teljes persze így sem lehet a kép, márcsak azért sem, mert az emlékezők köre sem az. Voltak, akik elmondták már Kassákról műveikben, amit elmondandónak véltek, nem iktattuk hát ide e fejezeteket; mások régebben megjelent írásaikra utaltak, amelyeket - kevés kivételtől eltekintve - mi nem akartunk újraközölni, hiszen részben semmiképpen sem volt célunk valamiféle seregszemle, másrészt arra voltunk kíváncsiak, ha már úgy alakult a sorja, hogy kötetbe kívánkoztak az emlékek: hogyan látják ma írók, művészek és disszertánsok Kassákot. A szerzők köre tehát tulajdonképpen nem kör, hanem szabálytalan alakzatú széles mezőny, de így is bizonyosan értékes az az adalék, amelyet együttesen nyújtanak emlékezésük tárgyáról. Kassák Lajos kétségtelenül olyan író, aki nemcsak életében, de halála után is viták és eszmecserék középpontjában állt, bizonnyal azért, mert a huszadik századi magyar irodalom nagy vállalkozói, újítói közé tartozott, sarkított nézetekkel lépett fel és azokat konok következetességgel képviselte egy életen át. Nagy volt felismeréseiben, de tévedéseiben is, még ezekkel is termékenyebb és teljesebb törvényszerűségek meglátásához segítette vitázó feleit. Szerepe láitatásához nem szükséges mitizálnunk jelentőségét, vízválasztónak tekintenünk életművét, mintegy az egyedül korszerű és európai mértékű irodalom pápáját látnunk avantgárdé törekvéseiben. Becsülhetjük a prózaírót, a lírikust, az irodalomszervezőt akkor is, ha tudjuk: a piktúra nem volt elsőrenden az ő kenyere. Méltányosan ismerjük fel valóságos elhivatottságát, ha nem egyszerűen Ady és a Nyugat ellenfelének tudjuk, hanem művük folytatójának és korrigáló jának is. A magyar munkásosztály küldötteként jelentkezett az irodalomban, és adott teljesen új művészi artikulációt a „jövendő fehérei"-nek, a forradalom felé haladó századelő magyar életének. >r

A világ megváltása kétségtelenül a fellázadt proletariátus erejére vár' - irta 1919-ben, midőn mögötte volt már A Tett antimilitarista akciója, s új lapjának különszámaiban a kommunista köztársaságért agitált. Aktív részese volt az 1919-es proletárdiktatúra művészeti életének (igaz, téves indítékú vitája is ekkor kezdődött a párt irodalompolitikájával), a tanácshatalom bukása az ö életének és költői pályájának is megrendítő, nagy tragédiájává vált. A Máglyák énekelnek sirámaiban és lamentációiban a forradalom magasztalásának és elsiratásának legerőteljesebb művészi dokumentumát látjuk ma is; dadaista számverseiben, kollázsaiban, képarchitektúrájában, lehe-