Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

I. A Ma élén - Nádass József: Arképvázlat Kassák Lajosról

hívebben szolgálta Kassákot és mozgalmát, most is ő segített. Leánykori nevére kiállított, érvényes magyar útlevele volt, így hát haza-hazalátogatott, az emigrációban megjelent Kassák könyveket próbálta becsempészni, sőt a kitiltott Mát is. Valamivel később tettünk még egy kétségbeesett — mindjárt kiegészíthetem: hiábavaló — kísérletet a lap, a művészeti mozgalom fenntartására. Jó néhány elvtársunk, Kassák régebbi barátai, egykori vasas szaktársai, akik Párizs nagy elővárosában, Billancourt-ban leginkább a Renault-műveknél dolgoztak, hívtak bennünket, jöjjünk - legalább látogatóba — Párizsba. Miként kapartuk össze az útiköltséget - mindenki a magáét -, arra csak halványan emlékezem, milyen buktatók, nehézségek ellenére szálltunk le mégis a Gare de l'Est-en, nem részletezem. Kassák már volt Párizsban, mint vakoló, éhező ifjú vasmunkás és kezdő költő, e világcsavargást megírta A ló meghal a madarak kirepülnek című, nem kevés vitát kiváltó eposzában, később pedig az Egy ember életében. Most néhány hetes párizsi tartózkodás alatt meggyőződhettem róla, hogy a nemzetközi avantgárdé legjelentősebb alkotói milyen nagyra tartják, mennyire megbecsülik Kassákot, hogy ez a számkivetésben, nehéz árnyékban élő művész, akinek munkásságára odahaza csak legyintenek, itt milyen köztiszteletben áll, milyen tekintély. Az európai élcsapat hívott meg bennünket, ült asztalunkhoz, Éluard, Cocteau, Léger, Tristan Tzara, a Goll-házaspár, Seuphor, a kint élő magyarok közül Tihanyi Lajos, Kozma Lajos, Csáky, a szobrász, Bölöni György és Itóka, meg a még nagyon fiatal Hont Ferenc is. Milyen büszke voltam, amikor Kassákkal meglátogathattam Le Corbusier-t, századunk építészetének atyamesterét, akiről persze ekkoriban Magyarországon talán öt ember hallott valamit. Mi csupa üveg, különleges szerkezetű párizskörnyéki házacskájában ültünk, és megtárgyaltuk az építészet, a művészet legújabb, legfontosabb kérdéseit. Félreértés ne essék, elsősorban Kassák és Le Corbusier. Nem én. És hogy Kassák hogyan tárgyalt francia, német, olasz, angol és orosz vitapartnerekkel? Tolmács segítségével. És miként olvasta a százszám érkező külföldi művészeti folyóiratokat? Rábökött egy versre vagy cikkre, amit érdekesnek vélt és rászólt a leginkább poliglott Gáspár Bandira, esetleg Németh Andorra vagy néha rám: Fordítsa le! És a nyers fordítás igazolta, hogy valami érdekesre, érdemesre bukkant rá. Művészi ösztöne, érzéke volt az új érték felkutatására! Akármilyen súlyosak, bizonytalanok voltak a puszta létfenntartás lehetőségei, de a művészeti alkotásé, a mozgalomé is, Kassák újra és újra vállalkozott, sőt egyre merészebb lett. 1924-ben vágott neki legmegpróbáltatóbb, még ellenfeleinél is a legnagyobb elismerést arató munkájának. Önéletrajza, az Egy ember élete születik ekkor. Nyomasztó nyomorban, a kvártélyos néni viaszkos vászonnal terített konyhaasztalán, pislákoló petróleumlámpa alatt rótta a sorokat. Az is rendhagyó volt, hogy valaki már harminchét éves korában kezd