Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

IV. Részletek öregkori arcképéhez - Bálint Endre: „Nem tudom, hogy fiamnak vagy barátomnak nevezzem- e?"

Valóban éreztem, hogy szeret, és amikor a koporsója mellett álltam és a barátok nevében búcsúztam tőle, sajnáltam megosztani a szomorúságomat másokkal... Most nagyon hiányzik. Annyira hiányzik, hogy nem merek kipillantani a magam ácsolta, ablak nélküli bódém résein, mert félek, hogy a világosság számonkéri tőlem: miért is állítottam útja elé álló koporsómat... Igen, a világosság volt Kassák Lajos nyersanyaga: fényeket préselt kockává, hogy legyen építőanyaga. Vallásos volt: ha ez alatt azt értem, hogy az „örök világosság" hittétele szerint cselekedett. Az én nyersanyagom a sötétség volt: „időm álomra fordult..." Soha ember annyira nem vált hűtlenné jótevőjéhez, mint én Kassákhoz, amikor fényesre álmodott jövőjével szembehelyeztem szinte feketére árnyékolt álmaimat, melyeket vakmerően meg is mutattam neki, 1962 nyarán, amikor Párizsból végleg hazajöttem. — „Mágá már meg is hálhat" - mondta, de nem folytatta a mondatot, rám bízva, hogy mivé alakítja majd hiúságom. Különös, hogy Kassák, aki nem nagyon szívlelte a szürrealizmust, mennyire elnéző volt az én „szürrealitásom" iránt: — „Ha művészetére gondolok, barátomnak kell tekintenem..." - diktálta a magnóba mondatait fáradtan. Kassák így ajándékozott meg engem névre szóló testamentumával. A harmincas évek elején világos és fekete oroszinget viselt, soha nem láttam mást rajta; és négy éven keresztül magamon sem. Nem ismertem még, csak itt meg ott láttam, mint például a Britannia szálloda egyik különtermében rendezett „irodalmi délutánján"; ezeket a Nyugat-barátok Köre rendezte talán 1931—32 táján. Az „izmusok" már akkor is rázós kérdéseit feszegették; emlékszem Kodolányi éles és nyers vitamódszerére és Kassák ugyancsak éles riposztjaira. Az a bizonyos „nikkel szamovár" akkor is felborzolta az idegeket... Évtizedekkel később Kassák nyolcvanadik születésnapján Latinovits Zoltán idézte meg A ló meghal a madarak kirepülnek című európai jelentőségű eposzát; és akik ott voltunk, némán megköszöntük Kassáknak, hogy a tenyerére tett minket és úgy nyújtotta azt isten felé, és büszkeségét szétosztotta közöttünk, hogy legalább annyira megismerjük a kort, amelyben élünk, mint ő, és amit „korszerűnek" csúfolnak azok, akik mindenkor a tegnapelottök rémuralmát szolmizálják a süketek számára... Csak az idők igazi megértői szállítják az időtlenség nyersanyagát, és hogy Kassák az igazak közül való volt, mi sem bizonyítja jobban mint életműve, melyben a kor legjobbjait asszimilálta, és melyből a legjobbak merítettek erőt... 1958-ban a párizsi Café des Deux Magots teraszán ült Tristan Tzara, akinek Kassák általam üzent valamit, így hát „vettem a bátorságot" megszólítanom őt. Nem tudom, hogy Tzara min csodálkozott jobban: az én franciasá-