Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

III. Az újjáépítés vezérkarában - Hegedűs Géza: Ama nagyon kevesekközé tartoztam, akikkel tegeződött

Ezekben a napokban történt, hogy egy délután Kassák egy új kiadású művészettörténeti könyvvel jött haza, és ravaszkás mosollyal palástolt büszkeséggel mutatta, hogy bőséges két oldalon tárgyalják benne az ő művészetét, rámutatva igen nagy jelentőségére a modern festészetben. „Látod, itt tudják, milyen nagy ember vagyok, csák ti ném tudjátok." Ezt a mondatot éppen nekünk nyugodtan mondhatta: mi tudtuk. Hiszen a készülő kiállítás mellett Gara éppen akkoriban készítette Kassák válogatott verseinek francia fordításkötetét is. Mindannyian örültünk, hogy a nyugati nagyvilág illetékesei a képzőművészetben is így elismerik. És akkor következett a tragikomikus pillanat: a könyv nem volt Kassáké, csak kölcsön kapta egy-két napra. De nem volt annyi valutája, hogy megvehesse a róla oly elismerően szóló művészettörténeti művet. Egyikünk sem tudta volna megvenni: kimért valutájú turisták voltunk. Végül — úgy emlékszem — párizsi tisztelői (alighanem Gara és Hervé együtt) ajándékba vettek neki egy példányt. A kiállítás megnyitásakor mi már nem voltunk Párizsban, de tudom, hogy igen nagy szakmai sikere volt. És idővel a Gara-féle francia Kassák-válogatás is megjelent. És ritka az a magyar költő, akit olyan megértéssel fogad a francia hozzáértő, ha egyáltalán érdeklődik a francia határnál keletibb költészet iránt. A későbbi években jórészt akkori kedvenc tartózkodási helyén, a Lukács fürdővel szemben lévő, kertes eszpresszóban találkoztunk. Időről időre elmentem én is, mint sokan mások is, hogy elbeszélgessünk vele. Szinte ingerelte — kezdettől fogva, de később még inkább —, hogy én verstant tanítok, és nem egyszer elém tette új versét, s mosolyogva kérdezte: „No ézt hogy skandálod?" — És még tudomásul is vette, amikor egy ízben — a legvégső években — szöveghullámzás alapján bizonyítottam neki, hogy lehiggadt, gondolatilag is, formailag is kerekded időskori költeményei úgy viszonylanak korai költészetéhez, mint a klasszicizmus a romantikához. Ez időben már egy kicsit el is hitte nekem, hogy korai pátosza, nem egyszer meghökkentő képrendszere, egész költészetének dübörgő dinamizmusa a romantikának egy új, a mi századunkra jellemző változata. Utolsó találkozásunk 80. születésnapján volt. A Fészek zártkörű estjére feleségemmel együtt meghívást kaptunk, együtt hallgattuk, ahogy Latinovits Zoltán elmondja — hátborzongató szépen — az egész nagy önéletrajzi költeményt, A ló meghal a madarak kirepülneket. Kassák meg volt hatva. Ezt a kemény férfit kétszer láttam meghatottnak. Egyszer 75. születésnapján, amikor Kállai Gyula köszöntötte, végre hivatalosan elismerve, hogy Kassák neve és helye legnagyobbjaink közt van. Akkor éreztem, hogy torkát fojtogatja az elfogódott öröm. Es most, amikor az ünneplő barátok körében, Latinovits lélekig ható versmondásakor szemében meeielent a könny, és csak ennyit mondott: „Köszönöm." Látta, tudhatta, hogy íme, élve felemelkedett a klasszikusok közé.