Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Pór Péter 1. A tanítóköltemény a modern műfajelméletek mostohagyermeke; talán az egyetlen olyan zárt, kialakult, aránylag pontosan körülhatárolható műforma, melynek nemhogy hajdani, magasan tartott értékét vonják kétségbe, de kiszorítják az irodalom egészének is legszélső peremére, a határmezőre, mely az elsősorban esztétikai szándékú és esztétikai hatású műalkotást a más típusú szövegektől elválasztja. A líra köréből pedig egyértelműen kizárják. Lírai színezetet is — úgymond — csak mintegy önnönmaga ellenére, a verses forma mindenképp érzelmet hordozó és érzelmet evokáló jellege révén kaphat. Maga a helyzet azonban, amelyből kiindul, s amely végig áthatja, a tiszta közlés helyzete és szándéka eredendően nem lírai, sőt talán olyannyira a személytelenségig objektivált, hogy nem is esztétikai; ezért aztán elvontan és általánosan értelmezett tartalma — pontosabb szóval: — témája aránytalanul nagymértékben határozza meg minden jellegzetességét: felépítése is a téma logikumának és nem érzelmi tükröződésének folyamatát követi. A homo didacticus alkotása; s épp ezért, felületi hasonlóságuk ellenére is, döntő érvénnyel különbözik a homo morális lírájától, a gondolati költészettől, melynek igazi tárgya nem maga a puszta elbeszélhető eszme vagy elmélet, hanem a gondolat születése az egymással szembeállított érzelmek, magatartások erőterében. Egyikük így az epikához, illetve még inkább a tudományos leíráshoz jut közel, másikuk viszont mindenképpen líra, csak éppen a dal ideálképétől távolodik el, feszültebb és nehezebb fajsúlyú annál, alaphelyzetét is, de többnyire felépítésének részelemeit is a drámai stílus jegyei színezik. E szembeállításnak szempontjai és iránya alapvetően elvitathatatlanok, s talán csak hangsúlyai ébreszthetnek kétséget. Tágabb kitekintésű tanulmányok még inkább tárgyba vonhatnák a kiélezett szembeállítás szándékának elemzését. Régebbi poétikák szívesen s többnyire jótékonyan vállalták természetes elfogultságaikat, az újabbak viszont csaknem görcsösen törekszenek a teljes objektivitásra, s éppen csak a tanítóköltészet kivételével elvszerűen hirdetik a műfajok és műformák egyenértékűségét, bármilyen, általános érvényű tartalom-hierarchia művészet-idegenségét. Az egyetlen megszorítással viszont a jelen eszményei alapján egy valóban nagymúltú, két aranykort megért műformát zárnak ki majdnem teljesen az irodalom köréből, s benne nemcsak még a gasztronómiát is hexameterekben zengő ókori versezeteket, de Lucretius egész életművét is, nemcsak Pope vagy Voltaire reménytelenül unalmasnak, költőietlennek ítélt rímes-ritmizált elmélkedéseit és leírásait, hanem