Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

nül előadott természetfölötti történeteiben, mint ahogy ennek az írónak egyik rögeszmésen központi motívuma, arc és álarc egybeforrottsága, a fiatal Kosztolányi és Babits prózájának is visszatérő eleme. Ezek a külföldi írók a ?iyugatosok indulása idején nem voltak nálunk ismeretlenek, mert aki esetleg nem olvasta egyiket-másikat eredetiben, megismerhette őket A Héíből vagy akár a Tevan Könyvtárból. Ügy gondolom, ha szembeötlik a századeleji magyar próza fantasztikum iránti vonzalma, a példa nyomait a közeli rokonnál, s nem a távolinál, a romantikánál kell keresnünk, legfeljebb az ősök azonosak. A század első éveiben felvirágzó magyar szimbolista próza érdemeit, művészi erejét ezzel a rokonítással természetesen nem akarom kisebbíteni; ellenkezőleg: úgy tűnik, a szimbolista magyar próza érettebb alkotásokat mutathat fel, mint amilyenek a primőrök. Ha például Cholnoky Viktor Olivér lovagját mérem akár a legjobb Villiers l'Isle Adam elbeszélésekhez is, úgy kell ítélnem, ez a magyar novella elmélyültebb, művészibb előképeinél, mert a természetfölöttit a hős jelleméből, még pedig lélektanilag motivált, drámai szituációba helyezett alakrajzból érzékletes megjelenítéssel bontakoztatja ki. Ezzel talán már meg is pendítettem a magyar szimbolista próza sajátosságainak vizsgálatát. A szimbolizmus szépprózai változata szülőhazájában a pozitivizmus hanyatlása idején, annak ellenhatásaként született meg — türelmetlen művészi egyoldalúságban fogant, ami apológiának lehet jó, esztétikai hatása azonban gyakran csökevényes. Magyarországra a szimbolizmus szinte egyidőben érkezett a naturalizmussal és realizmussal, irracionalizmusát a társadalomtudományok és a pszichológia gyújtó ösztönzése ellensúlyozta. A magyar szimbolista novellában a természetfölötti épp ezért általában egy gyökerestül, lélektani megfigyeléssel ábrázolt, környezetéhez kötött ember drámájának szerves része. Mindamellett világirodalmi felmenőit elfelednünk épp oly hiba volna, mint hatásukat fetisizálnunk. Persze végső soron az összehasonlításban bennünket az átadó is a befogadó kedvéért érdekel. Arnold Toynbee említi, hogy kollégája egy XVIII. századi angol—magyar társalgási zsebkönyvben ezt az első mondatot olvasta: „Uram, a postakocsisomba belecsapott a mennykő." A mi zsebünkben olyan magyar—angol társalgási könyvet kell tartanunk, melyben ez a válasz áll: „Máris megyek az Ön postakocsijához, hogy kiszabadítsam a mennykövemet."