Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Rába György Mai irodalomtudományunkban folyik egy vitává nem élesedett terminológiai párbeszéd a századelő irodalmi irányzatairól: a korabeli hatékony áramlatok közül a szimbolizmus hang- és karakteradó-e avagy az egész időszak művészeti tünetegyüttesét a szeceszszióval kell — esetleg — jellemeznünk. Mindenekelőtt előrebocsátom azt a véleményemet, hogy egy periódus irodalmának konkrét megismeréséhez kevéssé visz közel egy uralkodó irányzat földerítése és megnevezésének puszta mozzanata, továbbá szükséges, hogy az irodalomtörténeti integrálást a differenciálás változatai kövessék. De végeredményben hasznos munkahipotézisnek tartom egy periódus fő irányzatának meghatározását és korlátozott fölhasználását. Szecesszió vagy szimbolizmus? Kizárólagosan egyik sem. A romantikától kezdve mind gyakoribb az antagonisztikus irodalmi irányok és stílusváltozatok egyidejű jelenléte. De a nemzeti irodalmak sem központi óra szerint fejlődnek. Mégis ha a magyar századelő fő irodalmi irányzatát meg kell neveznem, egyetérthetek Czine Mihály sokrétű, problémákkal is szembenéző bevezető előadásával, hiszen ő ezt az időszakot főként a szimbolizmus korának tekinti anélkül, hogy a szecessziós jelenségeket elhanyagolná. Szimbolizmus vagy szecesszió? A fogalmak tiszta metodikája is a szimbolizmus műszavának használatát kívánja meg, hiszen ez autochton irodalomtörténeti kategória, azaz irodalmi mozgalmak kibontakozása során született fogalom, tehát az irodalom viszonylagos belső fejlődésének és szükségleteinek megfelelő szakkifejezés — ellentétben a szecesszióval. A szecesszió műszavának irodalmi alkalmazása rendszerint egy petitio principii-n sarkall. Irodalomtörténetírásunkban találkozunk ugyanis azzal a jelenséggel, hogy világnézetként értelmezik, s mint ilyennek eszmei tartalmát ismertnek tekintik, holott a szecesszió olyan képzőművészeti műszó, melyet az irodalom nyelvére még metaforikusán sem fordítottak le, sőt, eddig a művészettörténetben is legfeljebb önkényes interdiszciplináris alkalmazással tágították ki jelentését. Más szóval: korántsem tisztázott az irodalmi szecesszió jelentése, jellemző jegyei és érvényességének területe, de már nem egyszer a szecesszióból mint ismert fogalomból következtetnek egyes irodalmi jelenségekre. A szecesszió eredetileg az alkalmazott művészet, az iparművészet területén jelentkezett. Egyik lényegi vonása ornamentális jellege, a díszítő elemek túlburjánzása. De vajon az irodalomban mit nevezhetünk ornamentikának? Felhalmozott tárgyi díszek te-