Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)
detén is teljesen elütött egymástól. . . Alig akad egy-két jelenkori zeneszerző — a hazaiakról nem is szólva —, akik olyan új értékeket tudnának alkotni, mint vonóshármasa, szóló-gordonkaszonátája, vagy két zenekari dala. És a magyar földnek ezeket a kincseit akarják itt nálunk bizonyos emberek — ki tudja, miféle alattomos szándékkal —, sárba taposni. Akit Ady »Sirni« dalának zenéje nem rendített meg, ... az vagy süket, érzéketlen fabáb, vagy elfogultan rosszhiszemű". (1921. 235. 1.) S Tóth Aladár volt az, aki a Nyugatban e két művész bűvkörében így mondott ítéletet Európa új zenei jelenségeiről: Budapesten legtisztábban a modern olasz zenét ismerhette meg a közönségő Respighi üres eklekticizmusát, Malipiero sikertelen népiességét. Mahler utódai pedig a Schönberg-iskola esztétizáló dekadenciájában száradnak el. Webern, Vellesz, Berg ad absurdum vezetik azt, amit mesterük megkezdett, kiszívják stílusának őszes még hátralevő lehetőségeit. (1923. III. k. 592. 1.) 1925-ben a Nyugat szerkesztői nagyobb teret adtak a zenekritikának. Ekkor írta Tóth Aladár A magyar zenekritika feladatai című programadó tanulmányát, amelyben hármas feladatot tűzött a kritikusok elé: 1. elfogadtatni a mi magyar zene értékeit, 2. irányítani az előadóművészeket és 3. szemmel kísérni a külföldi zene forrongásait. — ,,A magyar zenekritikusnak •— írja befejezésül — ... nehéz és nagy küzdelemre kell felkészülnie. Harcterét csak a legfőbb vonalakban rajzoltuk meg. Folyóiratunk, a Nyugat, az eddiginél nagyobb rovattal lép ezentúl a zenekritika küzdőterére abban a tudatban, hogy a meggyőződéses, megnemalkuvó kritikussal mindig együtthalad a nagyközönség." (1925. II. k. 89. 1.) S eleinte mintha siker koronázná a kritikus erőfeszítéseit, ugyanebben az évadban színre kerül Kodály Háry Jánosa, prágai muzsikusok viszik diadalra Bartókot, akit Tóth Aladár mint ..korunk leginternacionálisabb zeneszerzőjét" méltat, s jelentős közönségsikerrel végződik szerzői estje, melyen ugyan a zenei élet hivatalos nagyságai tüntetően nem vettek részt, de a fiatalság — Péterfy István szavaival — „lángolva lelkesedett". Osvát halála után azonban a zenekritika szinte teljesen kiszorult a Nyugatból. (Sem Babits, sem Móricz nem éreztek ugyan ellenszenvet a zene iránt, de egyikük sem tulajdonított neki túlzott jelentőséget, Babits pedig úgy hitte, hogy a zenekritika más fontos irodalmi kritikáktól venné el a helyet.) Tóth Aladár 1930-ban ugyan még egyszer számon kéri a hivatalos zenei élet irányítóin Bartók és Kodály elismerését, utána azonban hosszú hallgatás következik. Hogy a szálak mégsem szakadnak el, annak bizonysága, hogy 1936-ban a Nyugat ad helyet Bartók alapvető jelentőségű akadémiai székfoglalójának, melyben Liszt újraértékelésére tett kí17* 259