Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

mes!") jelezve, milyen rendkívüli jelentőséget tulajdonít az egyesület működésének, s annak a ténynek, hogy a közönség a legautenti­kusabb tolmácsolásban ismerkedhetik meg Debussy vagy Ravel művészetével. A múlt bizonyos rétegét „tagadta" ez az irányzat, mint ahogy a Nyugat maga is a tagadás gesztusával indult. Amikor Molnár Antal Bartók í. vonósnégyesét méltatta a lapban, nagyon figyelemreméltóan fejtette ki e tagadás magvát és előre mutató jellegét: „Bartók zenéje tagadja az Erkel-íéle, Liszt-féle irányt. Hangulatai népdal-hangulatok továbbfejlődései... Az élet legelha­gyatottabb mélységeiből szól föl ez a zene ... A mélységek extázi­sában ott látjuk az embert az egész állat- és növényélettel össze­fogózva, amint együtt csókolja azokkal a napsugarakat és össze­olvad velük a meleg és fényesség végtelen imádatában". (1912. I. k. 328. 1.) E méltatás legérdekesebb része kétségtelenül az, hogy ráérez Bartók modernségének igazi lényegére, arra, hogy a modernség „művész hőseivel" (Király István) ellentétben nem akar kimene­külni a világból, nem teremt magának vigasztaló mítoszt, hanem a zene nyelvében ugyanazt a „paradox életigenlést" valósítja meg, melyet Ady avantgárdé modernségének ismérveit tárgyalva Király István fejtett ki Ady-monográfiájában. Ez a fajta életigenlés — mely Bartóknál szinte már a kezdetektől mélyen demokratikus formában jelentkezett — valósul meg Portréjában is, s erre érzett rá Bálint Aladár, amikor Wagner Trisztán nyitányához vagy a Lohengrin előjátékához méri a művet, amely „óriási ív, hatalmas zenei gesztusok, izgatóan tartózkodó fejlődés, amelynek alapja egy sajátságos, merőben egyéni zamatú és mégis elbájolóan szabad melodika és a szólamoknak találkozása egy a tonalitás törvényeitől teljesen emancipálódott harmonizáló fantázia bűvös atmoszférájá­ban". (1911. I. k. 603. 1.) S ha öntudatlanul is, de hasonló megérzés munkál Berény Róbert Bartók Béla esete című írásában is (1911. II. k. 1081. 1.), amelyben ugyancsak a vonósnégyes újdonságát elemzi: „Vonósnégyesét aktuálisan jellemzi, hogy abban nincs úgyszólván egyetlen oly harmóniakövetkezés sem, melyet előtte bárki megcsinált volna; a szólamok úgy járják a hangközöket, ahogy előtte senki szólamot nem vezetett; ritmikája is dinamikai kont­rasztjai is hasonlóan sehol sem találhatók. E művében újat alkotott, amit fölösleges magyarázgatni. Át kell azt élni, életünk egy darab­kájává lenni hagyni, és — ha követni tudjuk érzékeink megfelelő­sége segítségével Bartók érzékeinek akcióit — nagyszerűnek fogjuk azt találni, amint valaha Bach vagy Mozart vagy Beethoven olyik dolgát nagyszerűnek találtuk volt". A Nyugat 1912 decemberi számában jelent meg Balázs Béla

Next

/
Thumbnails
Contents