Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Csáth Géza, Molnár Antal, Tóth Aladár, Bartha Dénes és Szabolcsi Bence. Az új zene alapvetését pedig épp Bartók és Kodály végezte el ugyancsak elég gyakran a Nyugat hasábjain. Az első időben a Nyugatban meglehetősen rendszeresen megjelenő zenei írások szerzői igyekeznek értékelni a világ zenei életének legfontosabbnak érzett jelenségeit, felvillantani a legjelentősebbnek érzett alkotók portréit. Ezek az írások erősen megkérdőjelezik a neoromantika létjogosultságát. Jász Dezső például ezt írta Max Regerről: matematikus, művelt alkotó, „de a mának igazi nagy muzsikusai között. . . nem igen kaphat helyet". (1910. I. k. 206. 1.) S még a romantikus attitűdöt, alkotómódszert is elvetik. Ugyancsak Jász Dezső Verdire emlékezve „utcai énekes"-nek nevezte a kitűnő operaszerzőt, „aki mandolin mellett minél többet akar énekelni, elkapatva az improvizálás lázától, interpretálva s egyszerre alkotva, vígan, sikertől kísérve, fáradhatatlanul: s a kétszeres tevékenység teljes kiélvezésével". (1913. II. k. 515. 1.) Az „invenció" az ő értelmezésük szerint a tudatos mondanivaló, a demokratizmus igénye válik a lap kritikusainak egyik legfontosabb vezérlő elvévé. Molnár Antal ennek jegyében mond elég elmarasztaló ítéletet Schönbergről, akiből a természetes egyszerűséget hiányolja leginkább, iskoláját pedig antidemokratikusnak érezve „beteg harmóniák" gyártásával vádolja. Richard Straussról sem írnak nagy elismeréssel a Nyugatban, „semmiesetre sem olyan jó zeneszerző — mondja Jász Dezső —, mint amilyen jó művész". (1910. I. k. 536. 1.) Annál nagyobb lelkesedéssel fogadja Debussy Gyermekkuckó ját Csáth Géza, Muszorgszkij Borisz Godunovját pedig Bálint Aladár. Általában is elmondhatjuk hát, hogy a Nyugat zenekritikusai a zenei modernség szellemében ítélték meg a kortárs zeneművészet jelenségeit, mert ideáljuk az az eszmény volt, melyet legpregnánsabban Bartók és Kodály képviselt. Csáth Géza már a Nyugat első évfolyamában (1908. I. k. 513. 1.) megfogalmazta e szemlélet lényegét, amikor Bartók Béláról írt tanulmányában Wagner utódaival szemben — kiknek „muzsikája lehet művészet, de nem muzsika" — Bartók magyarságát hangsúlyozza („Bartók Béla muzsikájában, különösen a zenekari darabjaiban benne lüktet az ő egész érdekes temperamentuma. Szilaj, szangvinikus magyar kedély, gúnyolódásra, vidám hahotázásokra és haragra egyaránt hajlamos. Első híressé vált munkájában, a Kossuthszimfóniában kigúnyolta és macska-muzsikává travesztálta a Gotterhalét; nem a finom és előkelő Haydn-melódiát, hanem a Habsburgok családi himnuszát. Aki ilyet mer csinálni, az több mint abszolút muzsikus."), s egyrészt azt tartja döntő érdemének, hogy igyekszik megtalálni és visszaállítani a magyar zene eredeti karak-