Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

költő, aki dísz és kincs és haszon, ahogy kincs a Mátra s a Balaton, s a hegy aranya, Dunánk halai földünk zsírja, fáink gyümölcsei. (Magam ügyében, 1938) A vers, melyeknek gyűjteménye, az összes versei, lehet a kapcsolat a veszendő ember és az örök kultúra között. Ebből az aspektusból érthetőek az 1945-ös IVapíójában vissza-visszatérő önértékelő megjegyzések. Mint természeti tárgyat, mint az örök Irodalom részét értékeli saját műveit is, nem valamilyen elfogultság beszél belőle, de ennek a kapcsolatnak többéves átélése. Ez a kapcsolat éltette, sőt ez segítette túlélni is az eseményeket: „Kimondhatatlanul sokat használtam. Még nem tudják, hogy mit jelentek a magyar költészetben. .. Ezt az összes Versekre és a Műfordításaimra értem". A műalkotásnak ez a kortól, létrejöttének körülményeitől való elválasztása ideálul azt a verset jelöli meg, amely nem a mához szól: Énrám annyi titkot bízott a sors, hogy nem beszélhetek, bárhogy lázít az undor és a düh: elnémíthatnék minden keserű vádat, de még hallgatnom becsület. (Vádafc, 1941) S mégis vigasz, hogy a sok külső parancs csak a máé; az örök: az\ (Ima, 1942) Ez a humanista szemlélet képviselteti vele a művészet örök és független jellegének elvét ez években, ez lett az a későn felöltött, csak védekezésül választott humanizmus, mely képtelenné tette a kor megértésére is, valamely ekkor korszerű magatartásképlet kidolgozására. Az ekkori évek Szabó Lőrincéről alakult közfelfogással szemben a versekből egyfajta humanista állásfoglalást olvashatunk ki tehát, de a humanizmusnak ez a foka ekkor ahhoz kevés volt, hogy a kort átértő nagy költészetet segíthessen életre. * * *