Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)
Először verscímbe emeli, majd pedig a Régen és Most kötet zárásául osztja be, és ezzel egyúttal az Összes versei végszavává is avatja. A kötet-keletkezés jelenére tehát ezt az ismeretelméleti csődöt jelenti be. És ez, mint már jeleztük Radnóti későbbi Töredékével cseng össze. Mindkét látlelet a korral szembeni ismeretelméleti csődöt mutatja, mely átcsap az esztétikai szférába. A két vers pozíciója között mégis lényeges különbség van. A Töredék eredmény-voltában Radnóti világ-látomásának csak egyik epizódja, témájában pedig csak adatszolgáltató szerepet tölt be utolsó évei szintézisében. Szabó Lőrincnél pedig ez a vers az összegező, hangsúlyos kötetbeli helyzetű, ez évekbeli lírájának fővonalát meghatározó. A témamegközelítés ismeretelméleti módszerét tekintve is különbözik a két vers: Radnóti konkrétan, hangsúlyosan az adott korra vonatkoztatja (,,oly korban éltem én e földön, mikor'') és folyamat-jellegében, történelmi képződményként fogja fel (,.mikor az ember úgy elaljasult"), Szabó Lőrinc, mint minden korszakát, mint minden jelenét, ezt is általánosítja, a biológiai és társadalmi világ örök sajátjának tekinti ezt a látleletet, hitelesítésül mögötte a történelmet vonultatva fel, mint tette korábban A sátán műremekei hasonlóan szerkesztett seregszemléiben: — a legközönségesebb szavakkal, mint egy képletet idézve, tapasztalatot, melyből türelmes századok kinja szól — (Keserű órán) És míg Radnóti e rendkívülinek jelzett töténelmi pillanatra rendkívüli reagálásként idézi a „rettentő szavak", a „méltó átkok" tudóját, addig Szabó Lőrinc „csendesen, röviden és egyszerűen" mondja ki „azt tehát, hogy köpedelem a világ". Az egyik esetben, a szenvedés közepette is, az elaljasulás nélküli ember reális képzetének mértékül való felállításával történelmi ítélkezés folyik a versben, a másik esetben a történelem egy szörnyű szakaszában, megzavarodott ember „rágalmazza meg" kétségbeesésében az élet egészét. * * * Korai, az embert a terrorral szemben védő verseitől eltekintve, Szabó Lőrincnél az emberi mulandóság mint természeti folyamat szerepel, az ember mint biológikum volt halandó. Az 1938 utáni