Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Fiatal kincseim Már úgyis elszórtam, Halovány gyöngyeim Villognak a porban. A fájdalmon és a lemondáson azonban végül mégis átsüt a vígasz, a remény: férjét követi, családját, szerelmét: Ám hiv a halálnál Erősebb szeretet A szomorúságból Az vált meg engemet. Keserű fuvolám Kiesett a számból Elmegyek szeretni Ebből az országból. Szónoki kérdés lenne ha feltennénk, vajon valóban meghalt-e ez az éltető közegéből kiszakadt költészet, amelyet Tóth Árpád olyan mgrendült szavakkal méltatott a búcsúesten: ,,A Nyugat költői megújhodást hozó évtizedében a lírai közvetlenséget, a póznélküliséget áhítoztuk a legjobban, és csaknem a legeredménytelenebbül ... És Lányi Sarolta ezt hozta magával, már pályafutása legelső állomására ... Ez a fiatal lány tanította meg az új generációt a keresetlenül is színes és meleg lírai beszédre." Tudjuk: nem apadt el ez a költészet. Az igazi költő nem hallgathat el soha, legfeljebb csak szava válik visszhangtalanná. S Lányira ez a keserű, előre látott osztályrész várt hosszú éveken át. Nemcsak szava vált visszhangtalanná, hanem bizonyos mértékig élete is. Mit tehetett 1922-ben Szovjetoroszországban az a költőnő, aki egy viszonylag kiegyensúlyozott értelmiségi életformából került át a polgárháború utáni évek látszólagos zűrzavarába, nélkülözésébe; aki számára nemcsak az új környezet, de az ott beszélt nyelv is idegen volt; aki viszont ugyanakkor tudta és látta, hogy mindez történelmi szükségszerűség, a férje és az általa vallott eszmék konkrét megvalósulása, az eszmékből kirajzolódó emberibb jövő kezdete, kibontakozása. S mindezen túlmenően az egyetlen életlehetőség a hazájukból kiüldözött, hontalanná vált magyar forradalmárok számára. A helyet az új szellemi életben a férj találta meg hamarább. Kiérkezése után a Marx—Engels Intézet munkatársa lett, minden