Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Mátrai László Három dologról kívánok röviden szólni, a nem szakember pozíciójából, de talán éppen ez tanulságos lehet. Az egyik egy sajtótörténeti probléma, hipotézis, melyet a szakemberek dolga a Nyugat esetében ellenőrizni: olyan korszakokban, amikor egy ország életében a baloldal, az igazi baloldal (mint például a két világháború között a polgári radikálisok és marxisták) nem rendelkezik kellő kulturális ütőerővel részint a rendőri terror erőssége, részint a különféle történelmi előzmények következtében, olyankor azok a lapok lépnek elő baloldalivá, amelyek az egyéb lapok között a relative leginkább baloldaliak. Ez azt jelenti, hogy eszerint a Nyugatnak sincs egységes története mondjuk irodalmi, vagy általános szociológiai, történelmi szempontból, hanem szerepének a fontossága imbolygott aszerint, hogy a tényleges baloldali megnyilatkozások erősebbek vagy gyöngébbek voltak-e. A másik dolog: irodalomtörténészeink nem figyelnek eléggé arra, hogy a szellemtörténet, mint egyéb szellemi áramlatok is, Magyarországon sokkalta komplikáltabb képletet jelentenek, mint eredeti lelőhelyükön. Űgy gondolom, hogy filozófusoknak is részük volt annak a babonának az elterjesztésében, hogy a szellemtörténet Magyarországon Horváth Jánossal, Szekfű Gyulával és Thienemann Tivadarral kezdődik. A szellemtörténet Magyarországon éppen tíz évvel korábban kezdődött, Lukács György és Fülep Lajos Szellem című folyóiratának a megjelenésével, persze még egészen más pozícióból, mint a későbbi Fülepé, vagy a későbbi Lukács Györgyé. Oly mértékben igaz ez, hogy mikor 1911-ben a szellemtörténet hivatalos atyja, Dilthey meghalt, Lukács a Szellemben ír egy nekrológot, ahol azt írja róla, hogy kiváló filozófus tehetség volt, akit azonban teljes kifejlődésében megakadályozott minden német filozófia eredendő betegsége, nevezetesen az, hogy irtózott a metafizikától. Vagyis Lukács 1911-ben jobboldalról bírálja Dilthey-t, mert nem eléggé irracionalista. Vannak itt egyéb jellegzetes tételek is: a magyar filozófiatörténet kidolgozatlansága is oka annak, hogy irodalomtörténészeink sem látnak eléggé differenciáltan a szellemtörténet kérdésében. Ez azonban a Nyugat történetében is igen lényeges mozzanat. Hozzáteszem: akár Horváth János, akár Szekfű Gyula olyan hallatlanul igénytelenek voltak filozófiai szempontból, hogy már csak ezért sem lehet őket megtenni egy olyan irányzat elindítóivá, amely erőteljesen filozófiai jellegű volt eredetileg. Végül a harmadik kérdés, és ez talán közvetlenül érintheti a Nyugat kutatóit: én mernék eléggé szentségtörő lenni és sokkal