Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

ellen harcolni nem mindig lehet és nem mindig érdemes, de a jogtudatot föladni nem szabad. E parancs tudata „a magyar jellem platonizmusának" testté válása. „Még mikor más uralkodott is rajta és országán, a magyar, az igazi birtokos öntudatával, képes volt megőrizni fölényét. Ilyenkor sem nélkülözte a nyugalmat, sőt a humort. A passzív rezisztencia igazi magyar életforma. Semmi köze a szláv türelemhez vagy fanatizmushoz. A meggondoltság nem azonos a türelemmel. Ámbár a magyar kétségkívül türelmes nép; ahogy mondják; »az üngét is oda adja«, legalább míg jussát nem érintik. Türelmes, mert nem hajlamos a cselekvésre. Még lázadása sem annyira cselekvés, mint ellenállás. De türelme nem a birkák s a szamarak erénye. A magyar türelem fölény, nem alázat." Első pillanatra mindez Kemény Zsigmond örökségének, Kemény Zsigmond folytatásának látszhat. S az is; de mint mondottuk, ötvöző közvetítéssel, módosítással. Amidőn ennek a sajátos magyar alapértéknek, a jogérzetnek forrását igyekezett megjelölni Babits, Taine-höz fordult vissza, mégpedig a Riedl és a Beöthy által közvetített és alkalmazott Taine-höz. Riedl jelenlétét Babits nemzetjellemtani gondolkodásában annak, aki bensőségesebben ismeri Riedl Arany-könyvét, nem kell bizonyítani. Deáknak, mint a magyar kiváró, humoros, fölényes okosság képviselőjének bemutatása s a passzív alkalmazkodásnak, illetve ellenállásnak, meg a humoros pesszimizmusnak, mint magyar alapsajátságnak a beállítása szinte szószerint idézhető Riedl esszéjéből is. A jogérzetről ugyan szintén szólt Riedl is, de ez a jogérzet sokkal erőteljesebben van megfogalmazva Beöthynél. S Beöthytől más nemzet jellemtani mozzanatokat is örökölt. Ö, a katolikus, pontosan úgy fejtegette, mint egykor a harcosan kálvinista Beöthy ,hogy a protestantizmus azért terjedhetett el hajdan oly sebesen az országban, mert különös erővel felelt meg a magyar nemzeti jellemnek. S ha a volgai lovason, mint kötelező módon mindenki, ironizált ő is, s ha a természeti determinációk ellen Széchenyijében hevesen tiltakozott is, elsődlegesen lényegében mégis az éghajlati, a domborzati, a tájélményi meghatározottságból vezette le a magyar jellem ama sajátságait, melyeket az előbbiekben citáltunk tőle. Másodlagosan pedig azokból a történetiekből, amelyeket viszont épp e tájakból származtatott. Mindezt nem azért idéztük föl, hogy a közismert Arany—Babits kapcsolatot Kemény—Babits, Riedl—Babits, Beöthy—Babits s Taine—Babits kapcsolattal egészítsük ki. Hanem először azért, hogy lássuk: mint a magyar birtokosság — úgy a hozzá alkalmazkodó magyar liberális polgári értelmiség sem alakított ki a nemzetre, a nemzeti történelemre nézve a századközépi nemzetjellemtanhoz képest új felfogást. Legföljebb vegyítette a pozitivizmus és