Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

forradalmasította a régi értékeket. Észrevették, hogy ez a mindenáron való újatakarás gyakran ürességet is takar, célja csak annyi, hogy más legyen mint az előző korszak művészete, de mégsem független a kortól, amelyben létrejött. S ha egy új „formalizmus" valamely kirobbanó tehetségű művészben kulminál is, formalizmusát nem ő maga teremti meg, hanem korának minden aktív művésze. 1913 után, a haladó mozgalmak első vereségeivel egyidőben megtört a Nyugat képzőművészeti kritikáinak forradalmi lendületű íve is. A szellemi élet minden területén érezhetővé vált a bizonytalanság s a Nyugat kezdetben domináló radikalizmusát liberális, egységes szellemiséget kevésbé tükröző kritikai hang váltotta fel. Ekkor bomlott fel és szóródott szét a Nyolcak csoportja is. Ezt a helyzetet csak súlyosbította a háború kitörése, mely majdnem teljesen befagyasztotta képzőművészeti életünket. A harcos nekilendülés, egyféle állásfoglalás védelmében vitatkozni kész magatartás kifáradt, a kor művészeti kérdései iránti fogékony és aktív érdeklődés színes vibrációja erősen megfakult, * * * A nemzetközi politikai és gazdasági helyzet eredményezte depressziós légkörben a megdöbbenés, a félelem és fájdalom felhördülése mellett megszólaltak azok is, akik ezt a megromlott világot már nem javítani, hanem lerombolni és újraépíteni akarták. A társadalmi és politikai mozgalmak nyomán Európa számos országában bontakoztak ki az avantgárdé különböző formái, melyeknek közös eszmei magja a háborúellenes elkeseredettség és a szociális viszonyok megjavításának vágya volt. Nálunk ezeknek az újakra készülőknek a radikális polgárság kicsiny száma miatt csak az erősödő munkásmozgalom biztosított némi tömegbázist. A Nyugat kezdettől fogva figyelt rájuk. Az Ifjú Művészek Egyesületének kiállításán Bálint Aladár már 1914-ben egyedül Kmettyt tartotta említésre méltónak, reprodukálták Dobrovic Péter és Uitz Béla rajzait, többször és elismeréssel szóltak a Galimberti házaspár képeiről. Kassák körének a Nyugathoz való jó viszonyát s ennek a folyóiratnak, mint egyetlen partnernek elismerését bizonyítja az a tény is, hogy Kassák Szabó Ervinen kívül először Osváttal beszélte meg folyóirat alapításra vonatkozó terveit. Kassák néhány fiatalt vett maga mellé, akik — saját vallomása szerint — elsősorban nem tehetségükkel tűntek ki, hanem írni akartak és „nyers, cizellálatlan hangon kiabálni kezdett a magyar berkekben egy új lap,