Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

vei; a látvány, a vízió nem a hősök tudatából nő ki, hanem csak az olvasóval közös erudíció misztikus tartalma nő rá a mesére, jelenetre. Cholnoky Lászlónál pont fordítva: a tájnak, mesének csak akkor van atmoszférikus tartalma, ha az átlényegítés képességét hordozó vizionáló hősökkel kerülnek kapcsolatba. Önmagáért borzongó misztikum és rejtett lényegre világító fantasztikum néha egymás mellett él, mint Babits novellisztikájában: gondoljunk a Karácsonyi Madonnára és a Novella az emberi húsról és csontról című elbeszélésre. A halál lényegére, a kívülről halálnak látszó különös „ellustulásra" mutat rá Szomory a Levél a halálból fantasztikus ötletével; Cholnoky Viktor A kövér ember című novellája viszont a pontosan bemutatott realitásból a meghökkentően irreálisba fordul, a félelmetesen abszurd életérzés művészi ábrázolása felé törve utat. Ugyanígy új tartalmat nyer, szuverén látásmód kifejezésére alkalmassá válik a romantikából feltámasztott groteszk. Csáth derűs kórbonctani groteszkjei, Cholnoky László ferencvárosi hajótörött-históriái, Kosztolányi némafilmszerűen pergetett Tizenhárom gonosz kislánya a groteszken belül is más-más szint, árnyalatot jelentenek. Ugyancsak romantikus eredethez nyúlik vissza a mesei atmoszférája elbeszélés és a népi tárgyú, babonás légkörű, balladisztikus történet. Szini Gyula elbeszélései a múlt mesévé párolásának különös hangulatiságával hatnak, Csáth Géza, Török Gyula novellái a gyerekkori varázslatokat idézik, egy sajátos álomvilág teremtésével. A sűrítéses-kihagyásos technikával dolgozó balladisztikus elbeszélés Cholnoky László csodálatos balatoni, Vágvölgyi, dalmát tengerparti történeteiben, Szomory breton novellájában, a Manyukában, Török Gyula erdélyi A sebzett szarvasában, a fiatal Kosztolányi babonás-misztikus elbeszéléseiben a modern léleklátás új eredményeit hozza felszínre. Természetszerűleg nem a stílusirányzatokból nő ki az a lélektani irányzat, amit több-kevesebb pontossággal pszichologizmusnak nevezhetünk. A lélektan új eredményeinek felhasználására, szintetizálására már a századfordulótól kezdve törekedett a realista próza. Elég, ha az ösztönvilág mélyrétegeibe is leszálló Móricz korszerű lélekábrázolására gondolunk. Amivel ez az újszerű pszichológiai törekvés különbözik a realista próza léleklátásától, epikai ábrázolásától, az a pszichologizmus, a lélektani vizsgálódás egyeduralma a prózában, s gyakran az egész művet átszínező— átgyúró, az idegrendszer mélységeiből felhozott, expresszív döbbenetű látomásosság. A pszichologizmus nem feltétlenül teremt magának külön stílust, gyakran nagyon jól megfér a hagyományos realizmuson belül, annak esetleg egy sajátságos, külön ágát alkotva. Kaffka, Kosztolányi, Tóth Wanda pszichologizáló törekvéseire