Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

nyelvi megújulásra korlátozó, árinak ellentmondásait számbavevő másik fajtának? Az elő koncepciót a Nyugat írói elsősorban Babits és Schöpf lin alakították ki s az ő hatásukra terjedt ez el s él tovább egész napjainkig. Ez az elképzelés nemcsak a századeleji szellemi megújulás egyik vezető lapjának, de főutat jelző centrális orgánumnak kívánja tekinteni a folyóiratot. Ezzel az értékeléssel vitázik az a másik nézet, mely olyan kritikusoknál, mint például a marxista Pogány József már a század tízes éveiben felmerült, s mely a két háború között Bölöni Györgynél, a népi íróknál egyaránt adott volt, s mely leghatározottabb elvi megfogalmazást Lukács György és Révai József irodalomtörténeti tanulmányaiban kapott. Ez a megítélés kulturális nyelvi-formai vonatkozásban elismeri ugyan a folyóirat úttörő szerepét, de társadalmi-eszmei ellentmondásait nem hallgatja el: a gondolkodás forradalmasítójáí elsődlegesen nem benne látja, nem Nyugat-korról, de inkább Adykorról beszél, világosan tudva azt, hogyha a lap a maga kulturális forradalma révén fontos szerepet töltött is be a századeleji magyar szellemi erjedésben, de maradéktalanul nem fogta azt át: szűkebb volt annál. Ady vezető írója volt ugyan a lapnak, de a maga teljességében — forradalmiságával — sosem fért be oda, s nem fért bele, illetve csak periférikusán, a széleken ha helyet tudott kapni, benne számos más fontos szellemi törekvés is, így pl. a fiatal Lukács György és köre. Határt vont a lap átfogó jellegének centrumban álló esztéticizmusa. S még inkább így volt ez a két világháború közötti években. A Nyugat volt ekkor is ugyan a kor legnagyobb tekintélyű, rangot adó folyóirata. De inkább már csak múltjánál fogva. A magyar szellemi fejlődés igazán előremutató tendenciáinak — főleg a harmincas évektől kezdve — nem ő volt többé a szállásadója, hanem sokkalta inkább a Korunk, Szép Szó, Válasz, Gondolat. Elhibázott s a történelmi tényekkel kerül így ellentétbe a tovább élő Nyugatlegenda. Irodalomtörténetírásunkban mint meggondolkodtató — s tegyük hozzá: mint nem különösképpen tiszteletre méltó — jelenség megfigyelhető az utóbbi időkben egy néma, hangtalan — latens — átértékelő tendencia; egy olyanfajta csöndes irodalomtörténeti revízió, mely a tudományos illem szabályaival mit sem törődve nem konfrontálja a saját nézeteit a kialakult, hagyományos marxista tételekkel, hanem egyszerűen tudomásul sem veszi, elhallgatja, megkerüli őket, olybá veszi, mintha azok nem is léteznének. A Nyugatot érintő problémák kapcsán s a századelő izmusairól szólva is megfigyelhető olykor ez a tudományszak rangjával, az egyszerű tudományos illemmel össze nem egyeztethető álcázott,