Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

pás verse, az emberi jelentéskör vonatkozásai, s szembeötlően az igék, legalább is az első hat versszakban majdnem mind passzívak — mondatainak ívét mégis cselekvő energia feszíti. S ezzel visszajutottunk a verstípus kérdéséhez. Kivételes pillanatban született alkotás: a megoldottság akarata és hite ihlette, de ennek a hitnek túlságosan is egyéni tartalmat kellett közvetítenie, s a megoldatlanság túl erős érzetén és tudatán kellett felülkerekednie, hogysem csupán kinyilatkoztassa azt, s ne küzdjön meg mégegyszer érte: a szférikus egyértelműséget zengő vers így közeledik a gondolati költészethez. Valamennyire hasonló, de nem ugyanaz a magatartás ez, mint amit Vörösmartyra utalva felvázolni próbáltunk. A Gondolatok a könyvtárban élesen exponált gondolati ellentétek során át súlyos, s önmozgásuk révén egyre súlyosabb kételyekkel vívódik, melyeket legyőzni már nem tud, bevallottan nyitva hagyja őket mikor bizodalma, bizodalmat kereső gesztusa a legvégén is csak egy „mégis" kimondásáig terjed; a költemény látványos és feloldatlanul maradt antinómiákban mozgó jelentésrendszeréből s elkülönült részekre tagolt szerkezetéből így épp az a teleológia hiányzik, sőt sok vonatkozásban annak ellentéte, ami Babits versének legfőbb témája és egyszersmind belső formájának legfőbb szervező elve. Az ő alkotásának párfogalmai hangsúlyosan mindig egy nagyobb egységnek vannak alárendelve, egy egységnek s nem egy még nagyobb ellentmondásnak példázatai, s ellentétük így majdhogy kimondásuk pillanatában is már elsimulni törekszik; az alapvető feszültséget viszont Babits vállalja ugyan, sőt maga idézi fel. de szavakban nem fogalmazza meg, megjelenítése, kivált ha Vörösmarty képeivel és szerkesztésmódjával vetjük össze, épp azért ilyen visszafogott, hogy számtalan eszközzel képzetét belefoglalhassa a zengzetes harmóniájú egészbe. Bizonyos váltást ugyan ebben a versben is fel kellett ismernünk; „az úgy van" ugrása mögött azonban semmiképpen sem egy reménytelenül meghasadt egyértelműség „mégis" gesztusa áll, mint ahogy a lezárás gondolatmenete sem üt el az előző részektől, mint Vörösmartynak hanem belőlük fakad és megkoronázza azt. Az újrateremtett teleológia, az individuális teleológia zsoltára ez a két versszak. A consolatio tónusát, s vele a megküzdendő, megértendő igazságot itt csak a tagadó szerkezetek enyhe feszültsége és a megszólító forma idézi, — de az utóbbit most már tökéletesen elszemélyteleníti egy hanggá, mely a lélek mélyéből, a sorsból és a kozmoszból, bárhonnan és mindenhonnan egyszerre szólhat és szól. Feloldja ugyanis e consolatio alapvető kettősségét, az „érted, hozzád, neked" az Én és a Világ, illetve az Én és az Isten a versben