Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

mikából, hogy bizonyításához már más kifejezésrendszert kell Babistnak megszólaltatnia. Az alkotás — úgy neveznénk — szinkronikus alakzatának egységén belül, amelynek épp az a lényege, hogy áthatva minden sort önnön kialakultának diakronikus menetét is magába foglalja, saját részévé teszi, bizonyos váltás itt mindenképp történik. A következő négy szakaszban valamelyest kevésbé illusztratív, erősebben bizonyító, illetve bizonyítékokat kereső tónust kap a költemény. Az így megnövekvő személyes érdekeltséget a képek enyhe módosulása is jelzi. A katolikus kozmogónia elemeiből tisztán impresszionista képet alkot (,,a napba mártotta ecsetét, / hogy kifesse lelkedet") melynek színképe, a módosítás tényének s még ehhez — tartalmilag — közvetlenül is szubjektivizáló irányának színképe átsugárzik a „meséskönyv" metaforájára, a „kevert" és a „színezte" igék képzetkörére. Még jelentősebb azonban, hogy ebben az enyhén szubjektivizált közegben a mondatok és szintagmák eddigi szabályos, mintegy előre elrendeltetett rendezettsége is megváltozik. Ritmikájuk ugyan továbbra is világosan tagolt, de periódusaik mintha maga magukat alakítanák és szabályoznák, a rövid válaszok egy-egy felkiáltásban váratlanul csapnak le megszakítva a kérdések sorát. A párhuzamos és a tükrös szerkezetek itt inkább már csak keretét tartják fenn a kérdve-kif ejtés erotematikus bizonyosságának — a deformáció magukat a kérdéseket is fokozódó nyugtalansággal hatja át. A változó ritmus épp azt adja fel, ami minden kikristályosult rendnek legfőbb tulajdona: a statikusság helyébe mozgás, s méginkább úgy mondanánk: mozdíthatóság lép. Mivel értelmük és értékük nem kanonizált, a fogalmak puszta megnevezése többé nem elegendő, ahogy viszont látszólagos ismétlésük és halmozásuk más-más — néha nyelvtanilag is különböző — reláció rendszerben befelé elmozdítja, elmélyíti őket, s így tárja fel jelentésüket, ahogy számos kép mintegy az előzőn lép túl, azt mozdítja tovább, a korábbi zárt, statikus jellegű dikció is nyugtalanná válik, késleltetések és gyorsítások támasztanak feszültséget benne, periódusait egyre inkább nem a tételből kiinduló meggyőzés, hanem a tétel, a válasz keresésének indulatmenete tagolja. Ez a fokozódó izgalom nemcsak az újra kimondható válasz pszichikus feszültségéből fakad: amint alámerül a földi világ felidézésébe, megbomlik a költeményben a jelentésrendszer eddigi egyensúlya. A kérdésknek inkább csak indítása őrzi az erotematika korábbi bizonyosságát, utóbb pedig, ahogy széthúzza őket egyetlen körmondatba, már meg se ismétli a lativusi kérdőszerkezetet, a rend bizonyosságát sugalló szembeállítások helyett viszont egyoldalúan komor jelentéskörű felsorolásokat vet felszínre az izgalom