Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Ady a háborúk, az embertelenségek egyik legnagyobb magyar ellenszere: kinyilatkoztatott ember az embertelenségben. És ez a kinyilatkoztatás — mert töltete örök — aktuális marad, amíg a földön embertelenség szülte háborúk lesznek, embertelenségek, melyek kiprovokálják az emberséget, a történelem erkölcsi realizmusát. Ady minden dühe és elkeseredése azon „sírjukban is megátkozott gazok" ellen irányült, akik az emberiségre hozták és hozzák „Gyógyítónak a Háborút, a Rémet". És az első világháborúnak e nagy magyar tanulsága a második világháború után és a harmadik előtt már világméretben érvényes: a tegnapinál mennyivel tudatosabb gazok és mennyivel hidegebb gyilkosok dolgoznak szerte a világon. Csupa gyilkos és mindenütt halál! Robert Kennedy halála: mindennél természetesebb és logikusabb kor jelenség. Az ember szinte várja a következő áldozatot. Revolvergolyó, tőr és méreg, tank és gáz, napalm és bacillusok készítik elő a talajt az eddig és így sose voltnak: az atombombának. Az ember azt hihetné, hogy amikor két világháború után immár oly nyilvánvaló a háborúellenesség primátusa és a béketudatosítás muszája, — egy Ady-formátumú költő másodvirágzását éli. És az ellenkezője az igaz: feledik, feledtetik. Miért? A felelet egyetlen szó: a közöny. Maguk az emberek a béke legnagyobb hátráltatói, ellenségei. Az emberek feledni akarnak: jaj, egy szót se a háborúról! És ez a bűnös közöny szakítja meg Ady humánum szerepének folyamatosságát, mert ez a közöny nem más, mint emberség-szabotálás, humánum-szigetelés. És a háború és a béke perében ki, mi nélkülözhetné az Élet szent ós tudatos hívőjét, szerelmesét, Adyt?! Öt kell hallgatni, követni, mert az Élet „nem azért adott annyi szépet, / Hogy átvádoljanak most rajta / Véres s ostoba jeneségek". Itt és így teljesedik ki Ady költészete örökséggé: „Amit adtam: örökség s nem divat". Az öröklők felelőssége az örökhagyókénál is nagyobb! Jelentsük ki axiómaként: a vers lefordíthatatlan. És az Adyvers kéltszeresen az, mert eldöntőn magyarságában gyökerezik. A költészet önteremtés, és a szavak e legsajátosabb szülés eredményei. A vers nem utolsósorban a szó mágiája, belőle bomlik ki a titok. A költő szóteremtő, névadó. A költészet a tartalmi és formai egyezés kristálya. És ezt a kristályt, melyet a nyelv teremt, nehéz megbontani : törékeny és merev. Idegen tolmácsolásban ízeire bontva, és így már más összetételben állhat csak össze újra.