Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)
kor akarom kiemelhető" mesteréül. S most hadd mondjam meg azt is, hogy Juhász Gyula költészetét igazán csak később, a József Attiláén keresztül tudtam úgy megközelíteni, hogy az számomra belülről való élményt jelentsen. Szóval én még erősebben távolinak éreztem magamtól azt, amit Ady-élménynek szoktak és szoktunk nevezni. Mire a Toll-vitára sor került, addigra már csak a magam álláspontját megfogalmazatlanul is kialakított és érző olvasóként élveztem a kardok csattogását, a magasrendű szellemi vitát, és itt meg kell azt is mondanom, hogy szinte mindegy volt, melyik irányban; magát a vívást élveztem és főleg tanulni szerettem volna belőle, ismételten és századszor, hogyha azt az ember akkor magának nem fogalmazza is meg. Figyeltem a fogásokat, azt, hogy hogyan vívnak; élveztem a logikát, Kosztolányi fő ihlető múzsáját, és Örültem, hogyha vele szemben is érvényesítették olykor-olykor. Ami azonban például nagyon szerencsétlen volt: emlékszem Dutka Ákosnak egy teljesen szubjektív, nem logikai csatát vívó és nem észérvekhez folyamodó, hanem Karinthy és Kosztolányi fejére bibliai átkokat kiáltozó glosszájára, hogy ő élt, hogy ő szent volt, ő vezér volt, már akkor, amikor a ti szánalmas zöld tintáitok és így írtok ti fintoraitok még nem is voltak meg. Persze, hogy szerettem is Ady Endrét, mert hiszen ugyanakkor, amikor egyes dolgaitól viszolyogtam, más sorai mellbevágtak és taszítottak, ismét más versei pedig számomra merőben érthetetlenek voltak, nem úgy, hogy a szavaikat nem értettem — minden szavukat értettem, csak a lírai végkövetkeztetést és a lírai megnyilvánulás módját nem értettem belőlük —, ugyanakkor számos olyan verse, számos olyan sora volt, ami másfajtaképpen vágott mellbe, és amit csodáltam, és azon keresztül persze rögtön szerettem is őt. Egyszóval hát ismertem. Hadd idézzem megint Kosztolányit: ő írta, idézte egyszer, hogy nem gyűlölhet valakit, mert hiszen ismeri — Charles Lambtól idézte —, és akit az ember ismer, azt már nem gyűlölheti. Én ezt megtoldanám azzal, hogy akit az ember igazán ismer, például akivel állandóan foglalkozik, azt nem egyszerűen nem gyűlölheti, azt szeretnie kell. Valamilyen módon szereti. Namármost én Ady Endrét ismertem; mint mondtam, magambaittam a költészetét egyetlen, nagy regényként végigolvasott költői életműből, tehát mindezeket a legalábbis ambivalens érzéseket, amiket eddig próbáltam érintgetni, ezeket mind hordoztam, hordozom ma is, talán a leginkább Weöres Sándor szép verssorait lehetne idézni ezzel kapcsolatosan:
