Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

átszellemülés. Vajon nem szükséges, hogy Adynak ezt a szabadságharcát ma is végigéljük? Hiszen, valljuk csak be, Ady óta egyetlen nagy szerelmi költőnk József Attila, ő írt Adytól függetlenül, de véle egyenrangú szerelmi verseket. Miért nehéz Adyval betörni a világirodalomba? Laczkó Géza a húszas években fölötte megszívlelendő írást tett közzé a „betörés" kérdéséről, nem éppen Adyval kapcsolatban, de általános érvénnyel. Francia íróval vagy tudóssal beszélgetett — személyére már nem emlékszem —, és hosszasan fejtegette, hogy irodalmunk mennyire a magáévá élte Nyugat minden áramlását. Lelkes elismerést várt, de éppen az ellenkezőjét kapta. Azt válaszolta a francia, hogy amivel dicsekszik, azt ők előbb megvalósították, és a változata aligha érdekli őket, inkább az eredeti mondanivalónkra kíváncsiak. Ezt az intést megszívlelve, úgy vélem, például a franciák felé távolról sem Ady párizsi ihletésű verseivel kellene dicsekednünk, mert könnyen epigonizmusnak vélik, bármennyire is nem az. Csakis munkaközösség végezhetné el a fordításra szánt méltó Ady-kötet válogatását, én csak személyes véleményemet mondhatom: a késői Adyból válogatnék legtöbbet. Ami Ady világirodalmi helyét illeti, egy jottányival sem tartom kisebbnek a XX. század európai költőinél, a legjobbak mellett a helye, sőt elemibb erejével olykor túl is szárnyalja őket. Jelentősége líránk fejlődésében? Újabban divat a költészet ketté tagolása: a Lét nagy kérdéseivel szembenéző „szakrális" költészetet elkülönítik a társadalommal és a történelmi emberrel törődő, „vulgárisnak" minősített irodalomtól, az utóbbit pedig csöndesen vagy hangosan lenézik. Adyban a kettő szerves egység: nem szakadt el a tényleges embertől azért, hogy örök dolgokra nézhessen. „Jelentenem kell mindennek a Mindent" — vallotta, s nem csupán az embernek jelentette a „Mindent", de az emberről is mindent jelentett. Hiszem és vallom, hogy ez a költői magatartás most és mindenkor kötelező. 1968.