Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

Ady az én túlságos kijátszásával nemegyszer arra kényszeríti az embert — valljuk meg —, hogy egyes versein túllapozzon ; költészete élőterében túl gyakran tűnik elő a már-már mutatványos és szenvedő félisten. (Az első olvasások gyönyörű kábulatában mindezeket elfelejti az ember.) Alkotása kétségtelen nagyszerűségében magát kizárólagosnak, egyedülinek kijátszva, sokat megbántott, s amit pályatársai rá való tekintettel többnyire elnézően viseltek el; nem említem itt a fogalmazásbeli gyakori hányavetiséget sem. •. . Mindezeket, politikai ellenfelei már nem létezvén, hogy szőrszálhasogatók legyünk valamelyest, nyugodtan elmondhatjuk, mai kifogásolói helyett is. Mondjuk meg azonban azt is — úgy látszik, szükség van erre megint —, hogy mindezek ellenére a világlíra egyik magyar óriása volt: és ezt nem látni korlátoltság; s hogy mi magyarok nem. építhetünk egy szellemi, politikai és igazi költői világot úgy, hogy Ady Endrét megkerüljük és megtagadjuk. 1972.