Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)
FODOR JÖZSEF Magamba mézek és mondani val ómat keresem. Felkérésre Adyval kapcsolatban kellene írnom. Valamilyen könyvből, ami Adyval foglalkozik, kimaradtam, most a szerkesztők mégis úgy vélik, hogy a költőről, régi mesteremről, nekem is mondanivalóim lehetnek. Nézek magamba tehát és keresem mondanivalóimat; azelőtt mennyi volt! De úgy érzem, hogy Ady Endrével kapcsolatban már nem tudok újat, érdemeset elmondani. Róla szóló cikkeimet számba véve: Kié hát Ady Endre? (1939), Ady huszonöt éve (1944), Adyval vagy Ady ellen? (1944), örök virágzás (Ady halálának negyvenedik évfordulóján, 1959): — s ha pedig mindehhez a vele kapcsolatos vitázó írásaimat még hozzáteszem, úgy érzem, hogy ha írnék róla még, ismétlésekbe bocsátkoznék. Ráadásul, ha számbaveszem azt a hatalmas könyvet, amelyet Király István, Adyról írva, a magyar irodalom asztalára tett, úgy érzem, utána Adyról szólni még annyi, mint aki bővítő tartalommal akar hozzájárulni az óceán vizéhez. Ha mindamellett úgy érzem, hogy költőnkkel kapcsolatban — a jelenre nézve — valami állásfoglalás-féle mégis kikívánkozik belőlem, ezúttal hadd mondom el. Abban az időben, ifjúi éveimben, amikor Ady új és még „szenzáció" volt, és mikor a nagy viták folytak körülötte, az istenítéstől, az ellenvéleményeket véve, az abszurditásig — és egyáltalán költő-mivoltát illetően is: másképpen álltunk hozzá e kérdéshez, mint manapság álunk. De ma eléggé furcsán állunk. Egy új (és még legújabb nemzedék) — zömben — már nem sorolja Adyt olvasmányai közé, mondván, hogy Ady nem adja meg neki eszmeileg, költőileg a továbbvivő impulzusokat immár: egyszerűen nem tud vele mit kezdeni. Mintha nem volna többé, eme legújabbak számára már Ady az, aki a magyar irodalomban forradalmat indított, inspirált,