Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

FABRY ZOLTÁN Ha hihetünk a magyarországi híreknek, Adyra rossz napok vir­radtak: mostohagyermek lett, aki egy fél évszázad előtt szinte egyeduralkodó volt. E tényre akkor riadtam fel igazában, amikor évekkel ezelőtt az Élet és Irodalom-ban ezt olvastam: „Azok a fia­talok, akik már értik és szeretik József Attilát, ahogy apáink sze­rették Petőfit, meg fogják érteni a mi bonyolultabb műveinket." Ami itt felfigyeltet, az — Ady átugrása, mellőzése. E gondolat­sorban Ady már nincs sehol. A Petőfi—Ady—József Attila vonu­lat legfontosabb — központi — pillére nem tartóoszlop többé, de magányos szikla! Ady eltűnt, és az lett, akit és amit félő bizakodással megjósolt: mag hó alatt. De hó alatt, de tél alatt ott a hite, jövője: Hős emberségem, várakozz. Szép álmokat aludj, lefénylett Jós és jó magyarságom, Hívni fog az élet S föltámadások örök Rendje. Aki így hisz — „rendeltetés hitével" —, az lebírhatatlan és meg­tagadhatatlan. A nagyok, a zsenik sorsa: búvópatak-sors. El-eltűnnek és újra jelen vannak, és mindig hömpölygőbben, növekvőben! Emlékez­zünk: a XIX. századi Goethe-évfordulók apropóján német diákok arról vitatkoztak: érdemes-e még Goethét ünnepelni? Egy angol hang nem kevesebbet kürtölt világgá, mint hogy korunk elemész­tette Goethét. És a százéves halálforduló után újra egy világ ün­nepelte Goethét. A mű az olvasót is tükrözi. Nemcsak a költő ítél önmaga fö­lött, de az olvasó is. A mű sorsát az író és olvasó találkozása, köl­csönhatása határozza meg. És a döntő szó nem mindig az olvasót

Next

/
Thumbnails
Contents