Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)
DOBAI PÉTER Ady — a József Attila-i szintézis előtt — az egész magyar progresszív múlt és adekvát költészetének sajátos folytatva-tagadását jelenti. Verseinek nagy, eredeti ereje abból fakad, hogy egyszerre szakadt ki a magyar valóságból és vetette az ifjúság figyelmét a jövőre, és ugyanakkor mélyen belefalazódott a magyar valóságba. Az Ady-nyelv is erről tanúskodik: egyfelől látunk egy „biblikus", archaikus szókincset, és másfelől egy modem „európai" elkötelezettségű, jövő-tartalmú szókincset. Talán itt van Ady lefordíthatatlanságának problémája is. Azaz ő is lefordítható, de semmiképpen nem érthető meg olyan szinten más nyelven, mint magyarul. Nagyon intenzíven kapcsolódik a magyar történelemhez, amely maga is — nagy harcai ellenére — a legtelj'esebb magányt és ismeretlenséget élvezi Európában. Talán ebben osztozik Ady, mint ahogy osztozik minden idevaló gondbanharcban, ami valahogy mégis előre mutat. Életművének egyik szimbolikus magva a Dózsa-gond. Ezt vezeti át a kuruc bujdosás versein keresztül — konkrét (Tisza-.elleni harccal) politikai kritikával az akkori magyar társadalmat és vezetést illetően — egészen a proletárforradalom, egy új világ kiharcolásának vágyáig. Az érzékiség, Léda maga is, hűvösen is és vérmesen is, valahogy dózsásan van kidolgozva az Ady-versekben. Mintha a szerelmet kifejező képekben is ahhoz az ősi szókincshez folyamodott volna, amellyel egyidejűleg, más verseiben a magyar valóság és történelem világát idézte fel: vér, sebek, tűz. Szerelmes versei a test harcait ábrázolják, nincs szó bennük semmiféle tájról, édességről, mert kemény és mély művészet az. Ady intakt. Végül is nem lehet azzal elintézni, hogy ma már nem olvassák annyira, mint a régi rajongások idején, de azzal sem, hogy nehéz vagy lehetetlen lefordítani. Intakt, de nem úgy, hogy