Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)
TORNAI JÓZSEF Adyról nem tudok a saját Ady-élményem nélkül beszélni, mert én először Petőfi és Arany költészetét ismertem meg még gyerekkoromban, ők tanítottak meg gondolkodni, beszélni — szinte beszélni is — és ezek után Ady első verse, A föl-földobott kő megvállásszerűen új világot mutatott meg nekem; nyelvnek, verselésnek, gondolkodásnak nagy megfordítóját láttam meg benne, és azóta is ilyennek látom őt, a legnagyobb magyar, vagy legalábbis egyik legnagyobb magyar lángelmét, igazi lángelmét látok benne; időnkónt szinte vallásos szereitettel figyeltem rá. Azóta ez a vallásos szeretet racionálisabb, de változatlanul erős szeretet maradt; észrevettem benne a szecessziót, észrevettem benne, ami modorosság, ami némelykor grafománia, de ezen túl úgy érzem, hogy Ady a magyar létezés legnagyobb megfordító ja, fölismerője és formálója. Ö mutatja meg, milyen a valódi lángelme. Nem valamiféle kulturális eszményhez igyekszik igazodni, nem örökre kész normákat akar betölteni, új törvényeket akar, titkok feltörését, semmit sem törődve azzal, mit követelne tőle a kor viselkedési szabályzata. Nagy példát, elévülhetetlen példát nyújt arra, hogy mindig a totalitásig kell eljutnunk abban, amivel szembekerülünk. Ha istennel, akikor azzal, ha halállal, azzal, akárcsak a szerelemmel, a fajtánkkal, a forradalommal, mindennel el kell menni a végletekig. Ady, mondhatnám, a magyar Baudelaire, ő az első, aki teljes fronton szembefordul az élet, és a magyar élet mindenkire kötelező normáival, ő a nagy átlépő. Az az ötven év, amennyivel később jött, később jöhetett, az első nagy modern törvénycsináló franciánál, pontosan méri a mi félévszázados késésünket. Hogy a mai olvasok széles rétegeiben eleven hatóerő-e, azt nagyon nehéz megítélni abban a kulturális mozgásban, amely egyfelől rendkívül erős külső kultúrára törekszik, tehát elsősorban