Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)
hatunk, mint amilyen — ha szintén nem is tömegméretekben, de kevésbé elkésetten — azért megtörtént József Attilával, folyamatban van Radnótival, de azért lehet még egyet-mást tenni, és történt is egy és más ebben az ügyben Európa széltében-hosszában. Hogy hogyan látom Ady világirodalmi helyét, erre csak közhellyel tudok válaszolni. Azt hiszem, hogy akár betört, alkar nem tört be a világirodalomba, nyilvánvalóan ott van a XX. század legnagyobb európai költői között, abban a sorban, ami Apollinairetől Majakovszkijig vagy Yeats-től Rilkéig, valóban a legnagyóbbakig terjed. Nyilván ott van, és ezen mit sem változtat, hogy tud-e erről a világ, s ha esetleg holnapután tud majd és elfogadja, akkor sem fogja olvasni igazán. Én azt hiszem, mi fogjuk még olvasni egy darabig. Az utolsó kérdésre, hadd ne feleljek. Iskolai leckét tudnék csak felmondani, bármennyire is ez az igazság. Inkább azt mondom el, hogy én személy szerint mit kaptam Adytól. Abban, hogy egyáltalán verset kezdtem írni, abban Ady a bűnös. Én 16—17 éves koromig nemhogy nem próbáltam verset írni, de nem is nagyon olvastam verset, mármint az iskolai kötelező olvasmányokon felül. Nagyon minimális mértékben tanultuk Adyt. Nagyon meghámozva és sterilizálva. Szóval azt hiszem, 16 éves voltam, amikor anyám unszolására végre hajlandó voltam egy Ady-kötetet kezembe venni. Akkor beleszerettem. Attól fogva nem is tudtam hatásától szabadulni. Most nem a stiláris hatásra gondolok, az csak egynkét évig tartott, mert mint mindenki, aki Adyba beleesik, nyilvánvalóan nemcsak az életérzést, a szenvedélyt és a gondolkodását szívja magába, hanem menthetetlenül hat reá formája, hangvétele is. Akkoriban nagyon rossz epigon verseket írtam. Ezek szerencsére nem jelentek meg sehol. S így magiam is megszabadultam tőlük kellő időben. De ez nem jelenti azt, hogy Adytól bármikor is eltávolodtam volna. Pontosan, mikor József Attilával, Juhász Gyulával, Rilkével és még egy-két modern külföldi költővel alaposan, közelebbről megismerkedtem és ennyire sokféle hatást kezdtem befogadni, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen az Adyhoz való hűség az elszakadás kötelezettségét is jelenti, vagyis, hogy a külsőségeitől el kell szakadnom, ahhoz, hogy lényegileg hű maradhassak hozzá. Azt hiszem, hogy ez eddig többé-kevésbé sikerült. Kérdés: Én például egy gondolatot itt az előbb olvasott versében kicsit adysnak éreztem. Maga ezt nyilván már nem érzi. De Ady mert először ilyet kimondani versben a múzsáról, hogy „csodás verses rádfogásaim", s „ráaggatott díszeiből egy nőre", „Hisz rajtad van krőzusságom nyoma". Maga már természetesen ír le ilyeneket: „rádbűvöltem hóbortjaimat".