Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

előre legfeljebb azt érhetjük el, hogy az irodalmi kézikönyvek vagy a lexikonok nemzeti irodalmunkat vagy a kelet-európai irodalmat tárgyaló fejezeteiben, cikkeiben méltóbban írjanak róla, s hogy ezt méltóbb fordítások is segíthessék. Szomorú ez? Ez az igazság. Vigasztaljon bennünket, hogy Adyt nem kisebbíti. Sem Adyt, sem nemzetünket. Talán egyszer majd lesz módszer ahhoz is, hogy ebben a kérdésben mindenütt helyesen ítéljenek. Hogy végre láthassák Nyugaton is, amit eddig nem hajlandók látni, az európai költészet két irányát, a nyugat-európait és a kelet-európait, mindkettőt a maga sajátosságában. Egyelőre számunkra ugyancsak kedvezőtlen sémákkal dolgoznak azok, akiktől Ady elismerését is remélhetnénk. A séma az, hogy Nyugaton kitalálnak valamit, mi pedig — mi, kelet-európaiak — furcsálkodva fogadjuk azt, szidalmazzuk, míg aztán, negyven, ötven év múlva neki nem lendülünk nagy buzgón annak, hogy „honosítsuk". így, késve, megfosztva magunkat attól az érdemtől és dicsőségtől, hogy bármit is felfedezzünk, elsőnek, csakugyan úttörőként. Hogy van némi alapja ennek a feltételezésnek, azt persze senki sem tagadhatja. Vannak átkozottul rossz korszakaink — nekünk is és más kelet-európaiaknak is —, amikor megtorpanunk, „stagnálunk", képtelenek vagyunk lépni. És az irodalom egy része — gyakran a nem közönséges része is — valamiképpen cinkosává válik a maradiságnak. „Az írástudók árulása" — ezzel, úgy tudom, Kelet-Európában vádolja leggyakrabban az író az írót. Csakugyan, vannak kisebb-nagyobb árulások, többnyire önkéntelenek és ezzel talán még súlyosabbak. Ilyen volt például jónéhány költőnk heves avantgarde-elenessége a húszas évek elején és a harmincas években, hogy aztán a hatvanas-hetvenes években — megint jónéhány évtizednyi késés! — kiderüljön, hogy az avantgárdé, az, amit nyugodt lelkiismerettel annak nevezhetünk, nem bolondság. De hát mégis! Vannak hősi teljesítmények, hősiek, hatalmasak, a többi között éppen annak a megkésésnek felgyűlt, robbanó energiái miatt, amelyekről már beszéltem. Időnként — ez történt nálunk Ady és József Attila megjelenésével — feltűnik valaki, egy zseniális költő, aki magába szív mindent, amit Európa a világnak adott és tor, feszít vele roppant falakat, torlasztja, dúsítja azt és — hozzáadva a magáét — viszi olyan irányba, amelyet addig nem is lehetett elképzelni. Győztesen és tragikusan, olyan katarzisokról adva hírt a világnak, Nyugatnak is, amelyeket az nem ismert addig. Ott — Nyugaton — a költő kínja — rendkívüli időszakoktól eltekintve — már ritkán kollektív kín. A „maga" mártírja és hőse ott a költő, az emberiségé is úgy, hogy nem egy adott hazáé, hanem szellemi hazáké.