Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

mes, rontó és ajándékozó. A kor megadta ehhez neki mind az ellenfeleket, mind a barátokat. Az ellenfeleket, akik elég erősek és elszántak voltak ahhoz, hogy szüntelen élesszék „szent dühét", ám nem voltak olyan helyzetben, hogy eltiporhassák. A barátokat, akik eléggé számosak voltak ahhoz, hogy — amíg élt — álhatatosak lehessenek, eléggé számosak, és tehetségesek. A frigy a költőzseni és a haladás más hívei között soha nem volt nálunk olyan erős, mint akkor. Egyszeri helyzet, egyszeri lehetőség? Tény, hogy azóta nem ismétlődött meg. A vert, forradalmában letiport ország ilyen dicsőséget már senkinek sem adhatott. A teljes egyéniség eszméje helyébe, az Ady Endre-i eszmények helyébe csonka eszmények jöttek. Költőink kényszerhelyzetbe kerültek, és gyakran úgy védekeztek a rossz kényszerek ellen, hogy teljességnek mutatták a csonkaságot. Ismerjük az egyik nagy kivételt, József Attilát, az ő hű szívét, hű értelmét. Ady úgy lehetett hű, hogy dicsőséges is lehetett egyben. József Attila csak úgy, hogy belehalt, ebbe halt bele. A szellemi leletben szüntelen hatott Ady Endre. Még azokra is, akik elfordultak tőle. Nem tehették ezt másképp, csak birkózva szellemével. Az „olvasók" pedig — ha beszélhetünk általában „olvasókról" — vissza-visszatérnek hozzá. Sok verse kötelező olvasmány lett, s ez kétségtelenül taszítja azokat, akik maguk szeretnék megválogatni olvasmányaikat. Ám aki szereti a verset, egyszer csák felfedezi őt. Amikor már eleget tapasztalt. Amikor már sejti, hogy miről volt szó és miről van szó. Elevenen hat az irodalomra Ady, a költő, mivel hogy eleven, s nem egyik-másik gondolatával, vagy indulatával, hanem egész emberségével, minden háborgásával, minden áhítatával, minden gyűlöletével. Mivelhogy fölötte áll mindannák, ami elavulhat. Tudom, vizsgálták sokan szakmailag. Nézték külön a dalszerű verseit, külön a kihívó költeményeit, külön a szerelmes verseit. Ezek a vizsgálódások — a régebbiekről beszélek — engem nem győztek meg arról, hogy Ady bizonyos műfajokban vagy témákban erősebb, másokban meg gyöngébb, hiszen Adynak egész lénye és költészete a kihívás, és az a küzdelem, az a szerelem. Hiszen egyetlen nyílt vallomás az ő költészete, az Űj versektol kezdve végig, az utolsó sorig és nem másról, mint csakugyan az Élet-asszonyról. Hogy vannak hullámvölgyei? Azt kell néznünk, hogy mi hullámzik. „Mindent elmondani" — tette és sugallta ezt Ady már akkor, amikor még senki sem adta ki ezt a jelszót. Tette, hatalmas intellektussal és hatalmas költői ösztönnel, olyan hangra lelve, olyan