Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

NAGY LÁSZLÓ A késdobálókat, akik Adyt akarják az öröklétben holtra sebezni, a késdobálókat megérteni nem szabad, szánni lehet csak őket. Nem a szent merénylők közül valók, csak a tűrhetetlen nagyság ellen védekezők. Mert önképzőköri latinos mérlegeken az isten szörnyetegét latolni lehetetlen. Köszörülődnek a vádak: Ady költészete nem művészet, inkább téboly, parázna nyihogás, vörös hahota, kínja nem a magyarságéemberiségé, csak a lueszé. És odanézzetek: a sebeit használja manzsettagombnak. És persze garázda mutatványos. Ök esztétikus szemfényvesztők: csak nyuszifarkot varázsolnak a hölgyek lázverte szelencéjébe — púderpamacsnák. De Ady Endre a vursli vaskecskéjét löki égre, a legszebb csillagig, a Vénusz tompora azóta kék meg lila. Kérlekalássan ez az Odi, vagy Adi, ez egy hamisítatlan vidókifi! Igen, a rezgőnyárfát nem téveszti össze a diófával. Ez a cigány Ady Endre cifrálkodik ! Uraim, Godolphin Arabian sallangosan is a telivér mének királya. Pedig igaz, vonszolt vala vizes lajtot, és vala szomorú próbacsődör, ami jelenti azt, hogy csiklandozhat, de hágásra joga nincs. Ám az Arabian gyehennás lelke ezt nem tűrheté, pördítvén lovászokat félre, a Kiváltságosnak belét kiontván, monyát kiszakítván, vérben és tajtékban felküzdé magát fekete koronának a Szerelemben. És akkor megadatok neki a legfőbb rang, s viselte vala a legékesebb szerszámokat. Kár, hogy az irodalomban a silányságot szaporítják, uraim, uraim. Mondják, a Léda párizsi kalapja vetett agyvelejére árnyat, úgy utazott a Romlás Virágaihoz, és igen megkésve, mert a Baudelaire-versnek, akárcsak az ökörvérszínű mellénynek, divatja múlt. — Simítsa meg rángó szánkat a mosoly. A benső költői tartást, uraim, lemásolni máig sem lehet. A költői vakmerőségnek nincs köze máig sem a divathoz. Az bizonyos, hogy az ősök kiszemelik az utódokat. Baudelaire-re is rámutatott kéklángú ujjal nemcsak a geometriás Dante, de az iszákos Edgar Poe is. Látja